Magyar Hírlap online

Mi történt 2500 éve Marathónnál?

Bár sokan tavaly ünnepelték, valójában az idén van a nagy csata kerek évfordulója, amikor az athéniak legyőzték a perzsákat

Egy évvel ezelőtt egész Görögországban megemlékeztek a dicsőséges marathóni csata 2500. évfordulójáról. Bár az ütközet napját illetően máig nincs konszenzus abban, hogy az Kr. e. 490. augusztus 12-én vagy szeptember 12-én volt-e, abban a történészek többsége egyetért, hogy a Miltiadész vezette athéni sereg diadala fordulópontot jelentett a görög–perzsa háborúk történetében.

Minden nevezetes történelmi esemény kerek évfordulója alkalmat ad, hogy felidézzük és megvizsgáljuk, vajon mi miért és hogyan történt akkor és ott, ami ma is érdemes az emlékezésre és emlékeztetésre. A marathóni csata kétségkívül ilyen esemény: Európában alighanem minden iskolában tanítják Miltiadész athéni sztratégosz és katonái hőstettét, az újkori olimpiák négyévente a maratoni futás versenyszámmal emlékeztetnek a görög diadalra, Görögország pedig tavaly látványos ünnepségekkel, kiállításokkal, kéteurós emlékérme és bélyegsorozat kibocsátásával emlékezett az egyik leghíresebb ókori ütközet 2500. évfordulójára. Ám a marathóni csatát illetően már az évfordulóval, illetve a pontos időponttal kapcsolatban is akadnak tisztázandó kérdések. Vegyük sorba!

A holdtölte és a spártaiak

Ha elfogadjuk a történettudomány állítását, hogy Krisztus születése előtt 490-ben zajlott le a marathóni csata, akkor annak nem a tavalyi, hanem az idei, 2011. évben van kereken a 2500. évfordulója. Miért is? A nyugati civilizációban az egyházi időszámításon alapuló polgári időszámítás kiindulópontja az az év, amelyikre az egyházi hagyomány Jézus születését tette a 6. században. A Krisztus születését (illetve ennek utólag kiszámított, és máig is vitatott dátumát) megelőző eseményeket csak a 17. század óta keltezik oly módon, hogy az időszámításunk első évét (Jézus vélelmezett születési évét) megelőző évet nevezik a Krisztus születése előtti első évnek, így egy év, a 0. (nulladik) év kiesik a kronológiai számsorból. Vagyis figyelembe kell vennünk időszámításunknak azt a sajátosságát, hogy nem a 0. évtől, hanem az első évtől, azaz Kr. u. 1-től indul. Ennek a következménye az, hogy – ha csupán a Krisztus előtti és Krisztus utáni éveket vesszük alapul – minden olyan időköz, amely átnyúlik a két időszakon, egy évvel hosszabbnak tűnik a valóságosnál. A mi esetünkben ezért hitték/tudták rosszul azt Görögországban, hogy már tavaly, 2010-ben eltelt 2500 év Kr. e. 490 óta. Ezzel szemben Kr. e. 490-től 489 év telt el Kr. e. 1-ig, időszámításunk kezdete óta pedig mostanáig 2011 év, mindösszesen 2500 esztendő. Vagyis 2011-ben – idén – van a marathóni csata 2500. évfordulója!

Még mindig kérdés azonban, hogy melyik napon. Sokáig (Hérodotosznak, „a történetírás atyjának” a csata után néhány évtizeddel írt híres műve alapján) az athéni naptár szerint kiszámított szeptember 12. volt a csata általánosan elfogadott időpontja. Nemrég azonban Donald Olson amerikai csillagász és munkatársai megvizsgálták a spártai naptárat is, és kiderült, hogy bár mindkét naptár a holdciklusokat követi, mégsem azonosak. Míg az athéni év a nyári napforduló utáni első újholddal kezdődött, addig a spártai év az őszi napéjegyenlőséget követő első teliholddal. Olsonék kiszámolták, hogy az i. e. 491/490-es évben tíz újhold volt az őszi napéjegyenlőség és a nyári napforduló között, eggyel több, mint szokott. Ebből következik, hogy a spártai naptár egy hónappal az athéni előtt (!) járt abban az évben, vagyis az athéni naptár szerint számított szeptember 12. a spártai naptár szerint augusztus 12. volt. A kettő közül miért az utóbbi lehet a mérvadó? Azért, mert Hérodotosz elbeszélése és nyomában a történetírói hagyomány szerint a spártaiak éppen a holdtöltére várva ünnepelték az Apollón tiszteletére rendezett hagyományos Karneia-ünnepet (Karneiosz hava augusztusban volt), és erre hivatkozva hárították el az athéni hadvezérek (sztratégoszok) sürgős segítségnyújtási kérését a perzsák ellen. Pontosabban a vallási ünnep utánra ígérték. Hérodotosz leírja, hogy a holdtölte (a spártai naptár szerint tehát augusztus 12.) után három nappal nagy sietve meg is érkezett kétezer spártai katona Athénba, s ott tudták meg, hogy a nagy csatát lekésték. Ezután elmentek Marathónig, szemügyre vették a csatamezőt, ahol ezrével hevertek az elesett perzsa harcosok, majd „kifejezvén elismerésüket az athéniaknak mindazért, amit tettek, elvonultak” – békésen hazatértek Spártába.

Miltiadész csele a falanxszal

De mi is történt 2500 éve Marathónnál, mintegy 42 kilométerre Athéntól, az Attikai-félsziget és az Euboia-(ma Evia) sziget közötti tengerszoros szárazföldi partján lezajlott véres csatában? A közvélekedés szerint „a” görögök álltak szemben „a” perzsákkal, hogy megvédjék a görög demokráciát a barbár birodalom zsarnokságától. Ez a patetikus kép igazán szép, de nem pontos. Nem a Görögország védelmében összefogó demokrata görögök szálltak szembe a hódító szándékkal érkező Dareiosz perzsa nagykirály seregével. Először is az ókorban nem volt olyan állam, hogy Görögország: Hellász földjén sok-sok önálló városállam (polisz) létezett, amelyek a perzsa háborúk előtt, alatt és után is szinte szünet nélkül harcoltak egymás ellen, változó összetételű, általában rövid lejáratú koalíciókat kötve. Másrészt a görög városállamok közül 490-ben csak néhány vállalta a katonai ellenállást a kor egyetlen szuperhatalmának hatalmas hadseregével szemben, amelyben szép számban voltak a már leigázott, elfoglalt görög városok, szigetek katonái is. Jellemző, hogy a perzsa flottát az Athénból korábban elűzött híres türannosz, Peiszisztratosz fia, a görög Hippiász vezette a marathóni partra, mert Dareiosz segítségével szerette volna visszaszerezni az egyeduralmat Athénban. (Egyébként a perzsa nagykirály személyes orvosa is görög volt.) A világhódító Dareiosz – akinek akhaimenida birodalma Egyiptomtól Nyugat-Indiáig, Thrákiától Mezopotámiáig a történelem addigi legnagyobb kiterjedésű állama volt – Kr. e. 500 körül elfoglalta a kis-ázsiai görög (ión) városokat, majd amikor azok felkelést robbantottak ki a perzsa uralom ellen, és néhány európai városállam (Athén, az euboiai Eretria) segítséget nyújtott nekik, elhatározta, hogy megbünteti őket, és a szorosan vett görög anyaországot is a birodalmához csatolja.

Az első, a perzsa flotta észak-égei-tengeri hajótörése miatt csak részben sikeres 492. évi hadjárat után két évvel az Égei-tengeren áthajózó hatalmas perzsa–föníciai hajóhad több görög szigetet elfoglalt, a lakosságot rabszolgának hurcolták el, majd bevették, felgyújtották és kifosztották Eretriát, a város lakóit pedig rabszolgává tették. Ezután Hippiasz tanácsára a marathóni öbölig hajóztak, hogy az ottani síkságon biztonságosan partra tegyék a lovasság több ezer lovát. A teljes támadó perzsa (valójában sokféle etnikumú) haderő létszáma 20-25 ezer fős lehetett, ezzel szemben állt tízezer athéni és ezer plataiai hoplita (nehézfegyverzetű gyalogos katona), vagyis a perzsák mintegy kétszeres túlerőben voltak. Athént ekkor már évente választott tíz sztratégosz vezette, akik nemcsak hadvezérek voltak, hanem egyben politikai vezetők is. A várt spártai segítség késlekedése miatt a tíz sztratégosz véleménye megoszlott, hogy megütközzenek-e a perzsa sereggel, végül Miltiadész – Ariszteidész és Themisztoklész támogatásával – rábeszélte Kallimakhosz polemarkhoszt, a hadsereg főparancsnokát, hogy támadják meg az ellenséget.

Hérodotosz leírása alapján rekonstruálva a marathóni csata lefolyását, a történészek abban egyetértenek, hogy a perzsák számára szokatlan falanx hadrendben felálló görög nehézgyalogság kora reggel meglepetésszerűen rárontott a napok óta várakozó perzsa gyalogságra, amikor (máig tisztázatlan okból) éppen nem volt jelen a perzsa lovasság, mégpedig oly módon, hogy nem egyenletesen oszlottak meg a hopliták, hanem a néhány soros közép mellett – a perzsák által nem látható módon – Miltiadész a két oldalszárnyon megerősítette a falanxot. Így középen a perzsa elit gyalogság átmenetileg fölénybe került, vissza is nyomták az athéni harcosokat, ám a két szélen a túlerőben lévő görögök öldöklő közelharcban megfutamították az ellenséget, majd a bekerített perzsa derékhadat lekaszabolták.

Kétségtelenül ez volt az első komoly összecsapás a roppant hatásos harcászati innovációnak számító görög falanx és egy sokkal szervezetlenebb, a test test elleni gyilkos küzdelemhez egyáltalán nem szokott keleti sereg között. Ezt a harcértékben megmutatkozó nagy eltérést jelzi a két sereg veszteségei közötti mintegy harmincszoros különbség is. A marathóni csata hadászati és politikai jelentőségét azonban sokan túlbecsülik, hiszen Dareiosz hadserege nem semmisült meg, sőt a perzsa hajóhad Attika megkerülésével majdnem meglepte a sztratégoszok távollétében védtelenül maradt Athént. A marathóni futó utólag költött legendájával szemben az volt a csodával határos, hogy a tízezer kimerült athéni nehézgyalogos (gondoljuk meg, egy hoplita páncélja és fegyverzete – pajzs, lándzsa, kard – összesen 30–40 kilót nyomott) erőltetett menetben előbb tudott visszaérni Athénba, emiatt a perzsák nem vállalták az újabb támadást, hanem némi habozást követően hazahajóztak Ázsiába.

A történet vége: Nagy Sándor

A görög–perzsa háborúk történetében a marathóni diadalnál sokkal inkább a Kr. e. 480. évi szalamiszi tengeri csata és az egy évvel későbbi plataiai ütközet jelentett fordulópontot, ugyanis ezt követően a perzsa birodalom többé nem indított hódító hadjáratot a görög városállamok ellen, sőt az addig védekező görögök (főként az athéniak) átmentek támadásba az Égei-tengeren. Más kérdés, hogy a perzsa veszély elmúltával ismét egymás ellen forduló, rivális poliszok rendszeresen perzsa katonai segítséget kértek – s kaptak is –, ha ezt kívánták hatalmi érdekeik.

Athén, Spárta és Thébai perzsa támogatással folytatott rivalizálásának a Kr. e. 4. század második felében II. Philipposz makedón király vetett véget, aki vezetése alatt föderációban egyesítette (Spárta kivételével) a görög poliszokat, és szent háborút hirdetett a perzsa birodalom ellen. Tervét halála után zseniális fia, Nagy Sándor hajtotta végre, akinek néhány tízezres makedón serege több csatában legyőzte a többszörös létszámfölényben levő, görög zsoldosokkal megerősített perzsa hadsereget, és meghódította az Akhaimenidák birodalmát, Egyiptomtól Indiáig elárasztva a „barbár” Keletet a hellén civilizációval. Így a Miltiadész és az athéniak által 2500 éve írt „i”-re jó másfél évszázaddal később Nagy Sándor tette fel a pontot.

---

A marathóni győzelem Hérodotosz szerint

„A marathóni csata sokáig elhúzódott. Középen, ahol maguk a perzsák, valamint a szakák harcoltak, a barbárok voltak fölényben, át is törték a görögök arcvonalát, és a szárazföld belseje felé kezdték szorítani őket. A két szárnyon azonban az athéniak és a plataiaiak bizonyultak erősebbnek. Fölényes helyzetüket arra használták, hogy miközben a megfutamított barbárokat hagyták elmenekülni, két szárnyuk egyesítésével folytatták a küzdelmet azokkal a barbárokkal, akik az imént áttörték a derékhadat, végül is az athéniaké lett a győzelem. A perzsák menekülni kezdtek, ők a nyomukba eredtek és kaszabolták őket, míg csak ki nem értek a tengerhez, ott tüzet kiabáltak, és a hajókra vetették magukat. (…) A marathóni ütközetben mintegy hatezer-négyszáz barbár harcos vesztette életét, az athéniak közül százkilencvenkettő. Ennyi volt a két fél vesztesége.”

Hérodotosz Történeti könyvei – Dareiosz hadjárata. Marathón (In: Görög történetírók, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988)