Magyar Hírlap online

Levelek a befagyott Don partjáról

Magyarországnak nem voltak hódító tervei, csak szerette volna visszaszerezni, amit elvettek tőle, ehhez igazította hadseregét

Fontos s egyben roppant érdekes konferencia zajlott nemrég a hadtörténeti intézetben. A második világháború hátországa című rendezvény csaknem húsz előadást tartalmazott, s arra próbált rávilágítani, miként élte meg a magyar nemzet a nagy összecsapás eseményeit, s miként próbálta javítani – szűkös lehetőségein belül – harci potenciálját az egyébként kétségtelenül politikai kényszerpályára lökött ország.

A magyar állam – épp a trianoni rendelkezések következtében – roppant későn kezdte meg a katonai fejlesztéseit a második világháború előtt. A honvédséget alapvetően a környező, vagy értsük úgy: a kisantant államok elleni hadviselésre készítették föl, s nem a nagyhatalmakkal való összecsapásra. És az is közhely, hogy a honvédség felszerelése, konkrétan a ruházata s egyéb eszközei a kelet-közép-európai időjárási körülményeknek feleltek meg, az orosz térségben általános mínusz 20-30 fokos hidegekre vagy a szó szoros értelmében derékig érő őszi és tavaszi sárra itt senki sem gondolt. Egyáltalán nem közkeletű viszont az a konferencián elhangzott megállapítás, mely szerint Magyarországnak igenis megvolt a katonai fejlesztésekhez szükséges pénze, sőt szellemi ereje és szervezőkészsége is, de nem volt meg hozzá az ipari kapacitása. És a kutatási-fejlesztési intézményrendszere sem volt kellőképpen kiépítve. Különösen a jármű- és a repülőgépgyártás terén nem. Márpedig a második világháború alapvetően a gépek, pontosabban a motorok háborúja volt. Igaz, a Botond, vagyis a magyar katonai tehergépkocsi, de például a kis számban gyártott Zrínyi rohamlöveg is kivívta a harcoló felek leismerést. Kovács Vilmos, a Hadtörténeti Intézet és Mú­zeum parancsnoka tartott előadást a honvédség fegyverzeti kérdéseiről. Ebből kiderült, hogy a magyar haderő alapvetően vagy külföldi beszerzésű, vagy licencben gyártott fegyverekkel és eszközökkel rendelkezett akkor, amikor belépett a háborúba. Például a sokszor csak a tankok paródiájának csúfolt olasz Ansaldo kis harckocsival. De a hazai gyártású Toldi és Turán harckocsik, a Nimród páncélvadász is külföldi, mindenekelőtt svéd, továbbá csehszlovák, német licenc alapján készültek, miként így készült a magyar Héja vadászgép is, amelynek az olasz Reggiane 2000-es repülő volt az alapja. Milyen harci értéket képviseltek a licencben előállított vagy a külföldről kapott eszközök? Magyarországnak az 1930-as évek végén például csupán öt nehézlövege volt. Ezért az olaszoktól vásárolt 21 centiméteres nehézlövegeket. Csakhogy annyira korszerűtlen volt ekkor már ez a fegyver, hogy Kovács Vilmos szerint konkrétan száz módosítást kellett itthon végrehajtani rajta. Módosításokat, amelyeket aztán maguk az olaszok is visszavásároltak tőlünk. A parancsnok kifejtette azt is, hogy Németország sohasem adta át a magyaroknak legfejlettebb katonai eszközeit vagy azok licencét. A Bf 109-es Messerschmitt sem volt már igazán élvonalbeli vadászgép, amikor megkezdődött a magyarországi gyártása. A dolog igazi érdekessége azonban az, hogy a hazánkban épített Messerschmittek kétharmad részét át kellett adnunk a Luftwaffénak, s csak az egyharmad rész maradhatott a magyar légierőnél.

Mínusz harminc fok

Ha már felszerelésről és fegyverekről van szó, fontos dolgokat mondott Pap Péter is, aki a magyar feltaláló és fegyverfejlesztő Gebauer Ferencnek a híres Gebauer-géppuska atyjának munkásságát és pályafutását méltatta. Ehhez a témakörhöz kapcsolódott Soós Péter százados is, aki az öntöltő fegyverek hazai fejlesztéséről beszélt, sűrűn emlegetve Gebauer Ferenc nevét és szabadalmait.

Érdekes volt Gondos László előadása is, aki a hazai radarfejlesztés történetét vette górcső alá, s egyben eloszlatott egy közkeletű tévhitet is, amely szerint a radarok tekintetében az angolok tették meg az úttörő lépéseket. Kiderült, hogy az első valóban működő radarkészüléket a német haditengerészet állította szolgálatba 1933-ban. Izgalmas volt az is, amit Bálint Ferenc mondott a honvédség téli ruházati felszereléséről és annak hiányosságairól, no meg azokról a hazai ruhagyűjtő civil akciókról s az úgynevezett érmelegítők házilagos készítéséről majd kiküldéséről a harcoló alakulatoknak. Mindennek az élén a kormányzó felesége, Horthyné állt 1941 októberétől kezdve. A mai közvélemény keveset tud erről a témakörről, a sorra alakuló ruhagyűjtő szervezetekről, a szintén házi készítésű tollmellényekről vagy a baslik nevű csuklyaszerű hósapkákról. A gyűjtőakciókat s a különböző kiegészítők, mellények házilagos készítését teljes erőbedobással támogatta egyébként a korabeli sajtó. Felismerve, hogy a tél, pontosabban az orosz tél a honvédség egyik legkeményebb és legkíméletlenebb ellenfele, és sohasem szed foglyokat.

Itt kell megemlíteni Szakály Sándor hadtörténész előadását is, amely a fronton levő katonák és otthon maradt családjaik, rokonaik levelezéséről szólt. Új, eddig talán nem is kutatott téma ez. Kiderült, hogy a honvédség gördülékeny postaszolgálatát behívott postások működtették, s a bakák átlagban három, három és fél naponta írtak haza. Természetesen a leveleket cenzúrázta a honvédség. Magától értetődik, hogy kifejezetten katonai, harci jellegű dolgokról nem lehetett írni, de ezzel együtt is érzékelhető, hogy a magyar katonák a parasztemberekre jellemző éles szemmel és nagy-nagy bölcsességgel szemlélték a környezetüket. Ide értve az orosz tájat, a kitűnő termőföldet és az erősen megkritizált orosz gazdálkodást is. A levelekből kiderül, hogy a bakák féltő módon követték otthon hagyott családjuk és gazdaságuk sorsát. A küldeményekben felbukkan a féltékenység eleme is. Érdekes, de ez elsősorban az itthon maradt asszonyokat foglalkoztatta inkább, akik az orosz „bárisnyák” csábításaitól igyekeztek óvni az urukat. Szakály Sándor szerint a magyar katonai vezetés nagy jelentőséget tulajdonított a postaszolgálat gördülékeny működésének, mert felismerte, mekkora lélektani szerepe van a harcoló katonák és a családjaik közötti folyamatos kapcsolatnak.

Egyébként nemcsak a Magyarországon, de másutt sem folytak ezen a téren kutatások. Egyedül német történészek foglalkoztak ezzel a területtel egy nagy program keretében 1990-ben.

Hullottak a Stukák

Ami a hátországban zajló életet jelenti, Baczoni Tamás az itthon született „képtelen” katonai találmányokról beszélt. Például egy olyan őrköpenyről, amelyet árammal lehet fűteni, ezt az áramot egyébként maga az őrségben levő katona állította volna elő egy lábpedál s az ahhoz kapcsolt dinamó segítségével. Ugyancsak bizarr ötlet volt a teljes testet s persze a fejet is befedő páncélruha, akárcsak az egyszemélyes harckocsi is, amely a napjainkban futó Smart gépkocsik nagyságát sem érte volna el. A honvédség illetékes hivatala egyébként minden, még a legképtelenebb találmány és terv beküldőjének is válaszolt. Méghozzá alapos fizikai és matematikai számítások s részletesen taglalt harcászati-hadászati érvek felvonultatásával. Még a legabszurdabb találmányokon sem gúnyolódva.

A magyar sajtó második világháborús szerepével és tevékenységével foglalkozott Szabó Péter. Többek között arról az általánossá vált, eufemizáló hangról is beszélt, amellyel kisebbíteni szerették volna a bajokat a lapok. A nagy, 1943-as doni áttörésről például azt írták január 12-én, hogy „helyreállt az egyensúly a támadó orosz erők s a magyar védők között”. A honvédség veszteségeiről csak jóval később, február 1-jén értesülhettek először az újságok hasábjain az itthoni olvasók. Nem Szabó Péter mondta, de tudni lehet, hogy nincs ebben semmi különleges. Az angliai légi csata idején például rendszeresen eltúlozták győzelmi jelentéseiket a britek. Valójában a RAF, vagyis a királyi légierő a csata egy pontján a teljes összeomlás szélére került, úgy tűnt, képtelen feltartani a Luftwaffe támadásait. Természetesen a német sajtó sem tárta a hazai közvélemény elé a BF 109-esek valós veszteséglistáját, s különösen azt nem, hogy úgy hullottak az angol légtérben az addig egekig magasztalt zuhanóbombázók, vagyis a Ju 87-es Stukák, mint ősszel a legyek.

A propaganda különben a második világháborúban lett a küzdők egyik legfontosabb „fegyvere”. A németek mellett a szovjetek is mesteri fokon űzték. Vörös Boldizsár, az MTA kutatója a szovjet hadsereg tisztjeként szolgáló írót, Illés Bélát említette erre példaként. Illés különös harcot indított 1943 novemberében a moszkvai rádió magyar adásában, majd folytatta mindezt a kinti magyar sajtóban, azaz az Új Szóban.

A sosem volt kapitány

A lényeg az, hogy azt a magyar és az orosz történelmi s németellenes összefogását szerette volna ábrázolni II. Rákóczi Ferenc és I. Péter cár állítólagos egyezségétől kezdve. Mintha igaz lenne például hogy Rákóczi mindenekelőtt annak a negyvenhat orosz tüzérnek köszönheti katonai sikereit, akiket a cár küldött a megsegítésére. Az illési mesefolyam gyöngyszeme Guszev kapitány esetének leírása volt. Ezek szerint a cár tisztje átállt a magyar forradalom oldalára 1849-ben, mert felismerte annak szent igazságosságát. (Ugyebár ez is németellenes háború volt!)

Guszevet ezért a cár kivégeztette. A történész, azaz Vörös Boldizsár azonban most figyelmeztetett, Guszev kapitány a valóságban nem létezett. Ez azonban nem zavarta a Magyarországon berendezkedő pártállami rendszert, hogy annak idején utcát is nevezzen el róla Budapesten, amely egészen a rendszerváltásig őrizte a sosemvolt kapitány emlékét. Illés Béla pedig még sokáig tetszeleghetett a legjobb és legharcosabb magyar antifasiszta író szerepében.

Nem szólhattunk itt most minden előadásról. Az biztos azonban, hogy a konferencia több felszólalója is szokatlannak tűnő témakörökben és megközelítésekben vizsgálta a második világháború történetét. Teljesebbé téve azt a tudást, amelyben persze így sem sikerült megszüntetni a fehér foltokat, legfeljebb csak csökkenteni a számukat.