Magyar Hírlap online

Lesz-e per- újrafelvétel?

Magyarok és nemzetiségek a "boldog békeidőkben"

Alexandru Vaida Voevod, a Román Nemzeti Párt egyik vezetője, majd miniszterelnök a Lex Apponyi elleni tiltakozásul következmények nélkül idézhette a budapesti parlamentben öccse szatirikus versét a magyarságról: „Tíz átkos század óta élősködtök / Mint vérszomjas poloskák e hazán (…) / Hiába minden, minden, elveszesz te, Jogtipró ázsiai söpredék…” Képviselőtársa, Iuliu Maniu (ugyancsak kormányfő Nagy-Romániában) ehhez képest erdélyi autonomista mozgalmat szervezett új hazájukban. Minden bizonnyal azért, mert a „jogtipró” magyar politikai iskolában tanultakat sehogy sem tudta összeegyeztetni Kárpátokon túli testvérei balkáni mentalitásával és kormányzati gyakorlatával. Ez a fajta „kulturális-politikai törésvonal” a szerb közéletben is érvényesül/érvényesült: a Magyarországtól elcsatolt „túloldaliakat” (precani) az ószerbiaiak ma is a szabadságjogoktól megfertőzött, elfajzott „svábáknak” tartják.

Az emberfeletti erőfeszítéssel megvívott 1848–49-es szabadságharc után Bach önkényuralmi rendszerével is állhatatosan szembeszegült a magyarság, végül Deák Ferenc józan politikája vezetett el az 1867-es kiegyezéshez. De a pillanatnyi erőviszonyok alapján megkötött kompromisszum vajon milyen világot teremtett a soknemzetiségű Magyarországon?

Az emigráns Kossuth híres Kasz­szandra-levelében megjósolta: „Ha a Habsburgok szekerére kéredzkezünk fel, az a végpusztulásba viheti a magyarságot.” Később a német és orosz/„pánszláv” fenyegetéssel szemben a Duna-völgyi népekkel kialakított államszövetség „védőművét” ajánlotta nemzetének. A magyar politikai elit mégsem kívánt közösködni a nemzetiségekkel, amelyek a szabadságharc véres konfliktusai után is az osztrák elnyomó politika hű kiszolgálói voltak. Hatott továbbá a kor liberális szabadságeszménye, amely kizárólag az egyéni politikai jogokat méltányolta, így a nemzetiségek közösségi jogigénye a magyar állam bomlasztását célzó álcázott törekvésnek számított. Nem alaptalanul, hiszen a történelmi vérveszteségek és Bécs birodalmi ihletésű telepítési politikája következtében a magyarság a korszakra számbeli kisebbségbe szorult; s hogy a nemzethalál-vízió több mint érzékenykedő irodalmárok hisztériakeltése, arról az 1849-es orosz invázió, s déli szomszédaink irredentizmusa tanúskodtak. Mindezek nagyban meghatározták az együttélés új viszonyrendszerét, noha a magyarság ekkor még őszintén törekedett a nemzetiségek megbékítésére. Ezt tükrözik a korszak méltányos jogszabályai.

Kevesellt méltányosság

A legfontosabbak: az Európában példátlan, nyolcszáz éves „társnemzeti” létben gyökerező horvát kiegyezési törvény, amely széles autonómiát biztosított az ország másik elismert politikai nemzetének. Az 1868. évi 44. törvénycikk nem kevésbé különleges, a nemzetiségi jogok törvényi szabályozására ugyanis ez idő tájt csak Svájcban és Ausztriában akadt példa. Megalkotásukat mégis heves viták övezték. A horvátok által kevesellt autonómia a többi nemzetiségre nagyon is csábítóan hatott. A szerbek ennek vágyképét a Bécs kegyéből 1849 és 1860 között létezett „Szerb Vajdaságban” látták megtestesülni, (noha a tartomány lakóinak jó kétharmadát románok, németek és magyarok alkották). Az Erdélyben mintegy hatvan százalékra rúgó románság a megyerendszer néprajzi határok szerinti átszabását követelte. A szlovákok az északnyugati megyék nemzeti kerületté alakításáért küzdöttek. Noha a nemzetiségeket bevonták a törvény-előkészítésbe, Eötvösék nyugati példára ragaszkodtak az egységes (magyar) politikai nemzet eszméjéhez. Tehát „csupán” teljes jogegyenlőséget kínáltak a nemzetiségeknek. Biztosítva kultúrájuk ápolásának s anyanyelvük használatának feltételeit az oktatásban, az egyházi életben és a közművelődés terén. (Sőt saját nyelvük – húszszázalékos részarány esetén – a helyi közigazgatásban és az alsó fokú bírósági eljárásokban is hivatalosnak számított.) Képviselőik többsége azonban ennél többre vágyott, meg sem szavazta a törvényt; s tüntetően passzivitásba vonult.

„Hálátlanságuk” láttán még inkább a tiszta nemzetállam programja került előtérbe, amelyet a látványos gazdasági és kulturális fellendülés s a magyarság kiugró népesedési muta

tói is alátámasztottak. Hiába figyelmeztetett Széchenyi még 1842-ben az asszimilációs politika buktatóira, a főleg németek, zsidók és részben szlovákok természetes beolvadását a kormányzat „rásegítő technikákkal” igyekezett meghatványozni. A magyar nyelv terjesztésére létrejött egyesületek, a nemzetiségi vidékeken emelt állami iskolák azonban csak felszították az ellentéteket. A nemzetiségi pártok immár a ’68-as törvény pontjait kérték számon, heves sajtókampányba fogtak, s egymással szövetkezve próbáltak fellépni. A rosszallásuk ellenére 1896-ban euforikus hangulatban megült millenniumi ünnepségek azt sugallták, hogy a Monarchiában a középkori magyar birodalom éledt újjá, s Árpád népére Kelet és Nyugat határán fontos közvetítő küldetés vár. A nagyhatalmi lét tévhitétől táplált kormányzati arrogancia a személyi és földrajzi nevek magyarosításáig terjedt a Bánffy-érában. Sokan ide sorolták/sorolják az államnyelv terjesztését szolgáló iskolatörvényeket, különösen az 1907-es Lex Apponyit, noha e „vérlázító erőszaktétel” sovány eredménye az volt, hogy a nemzetiségek 23 százaléka megtanult magyarul.

Vélt és valós sérelmek

Holott mindeközben a Kárpátok túloldalán zsidók százezreitől tagadták meg a román honpolgárságot; míg a német állam márkamilliókkal és karhatalommal próbálta kiforgatni birtokaiból a poseni lengyeleket; a francia iskolában testi fenyítés járt például a breton diákoknak, ha anyanyelvükön merészeltek megszólalni. De még a demokrata mintaállam Angliában is fegyveres bandák terrorizálták az ír autonómia mozgalom híveit, összekacsintva a hatalommal. Az európai nemzetiségi politika e riasztó példáit igyekezett túlszárnyalni a többszólamú hazai kisebbségi sajt

ó a „magyar sovinizmus” ellen nyugati nyelveken is folytatott lejárató kampányában. A kormányzat pedig a válaszul megindított sajtó- és hazaárulási perekkel – amelyek túlnyomórészt felmentő ítélettel zárultak! – szinte „igazolta” az ellene felhozott vádakat. A kisebbségi kérdés nemzetközi problémává emelése jelzi, hogy a hazai nemzetiségek lojális kötődéseikkel mindinkább szakítva, anyanemzetüktől s nagyhatalmi szövetségesektől várták vélt s valós sérelmeik orvoslását. Ez természetesen minősíti a magyar állam „önvédelmi” és belső kohéziós képességét!

Az ország jobbára hegyes peremvidékein a megugró nemzetiségi népesség önfenntartása egyre kérdésesebbé vált. A nemesség nélküli nemzetiségek kenyérgondjaikért munkaadóikat okolhatták, akik történetesen magyar földbirtokosok voltak. Hiába igazolják statisztikai számítások, hogy nem volt a korszakban kifejezetten a nemzetiségeket sújtó gazdasági elnyomás, a szociális elégedetlenség mégis fokozta a nemzeti ellentéteket. A „kizsákmányolókkal” szembeni ellenszenvből a jelentős számú zsidó iparmágnásnak, bankárnak is kijutott. Márpedig a zsidóság kevés kivétellel ugyancsak magyarnak vallotta magát! Önkéntes beolvadásukkal ugyan szerény abszolút többségre (54,5 százalékra) segítették az „uralkodó nemzetet”, ám ennek fejében emancipálva, s mint a csökevényes polgárság „pótléka”, szinte korlátlan lehetőségeket kaptak a modernizációban. Ezért aztán a kapitalizmus bűnbakjának szerepe is rájuk testálódott, ami sajátos módon visszahatott a magyarság megítélésére.

Acsarkodó törmeléknépek

A magyar politikai elit teljesítményét mindenképp indokolt (ön)kritikusan szemlélni. A kicsinyes jogtiprásokon túl (a szlovák gimnáziumok bezárása, a zágrábi címertáblaügy stb.) érthető, hogy számbeli gyengesége miatt irtózott a demokratikus fordulatt

ól (általános választói jog bevezetése, hatalommegosztás). Arra azonban nincs mentség, hogy a GDP megnégyszereződése mellett miként hagyhatta, hogy milliók tengődjenek reménytelenül, s vándoroljanak ki az országból. (Gondoljunk csak a székely cselédlányok tömeges kálváriájára!) A nagybirtokosság önző érdekeit szolgálták a sok százezer holdnyi hitbizományok, amelyek akár részleges szétparcellázása is felért volna egy össznemzeti szociális katarzissal. A reformkori nemesség nagyvonalú gesztusa, a közteherviselés vállalása a legszélesebb nemzeti összefogás kovásza lett a század derekán. Hasonló fordulat hiányzott most ahhoz, hogy a hazai szlovákság ne szoruljon a cseh „unokabáty” kegyelemkenyerére, s Rákóczi népe, a ruszinság földje ne váljon közönséges gyarmatukká. Egy méltányosabb politikai magatartás esetén tán a horvátokat sem tévesztette volna meg a délszláv „testvériség” jelszava, amelyből utóbb csak a nagyszerb despotizmus és véres polgárháborúk gyógyították ki őket.

A világháborús vesztes Magyarországot felelőtlen nagyhatalmak és mohó nemzetiségi politikusok darabokra szaggatták Trianonban. Az önhitt magyar politikai elit pedig semmit sem tett megmentésére. Így lett – s ebben a felelősség kölcsönös – a Kárpát-medencei közös hazából acsarkodó törmeléknépek szállásterülete, s több emberöltőnyi időre birodalmak legázolt végvidéke.

*

Utószó: A történelem mérlegén mégis volna némi ki

egyensúlyozni való! Amennyiben számítanak valamit is olyan „jogi” fogalmak, mint: földreformnak csúfolt kisemmizés, lakosságcsere és deportálás, terror-gárdák atrocitásai, sőt népirtása, kollektív bűnössé bélyegző dekrétumok, anyanyelven szóló kisebbségiek megveretése vagy diszkriminatív nyelvtörvény…

A másik serpenyőben egy „bűnös nemzet” ül, az erőfölényében izgága és hatalmaskodó. Ám a béketeremtők „közérdekből” (jog)erősen elítélték. Másodfokon is. Azóta kezes lett. Sőt megalkuvó. Elvegyül: vezeti az alkohol-, betegség- és öngyilkossági statisztikákat. A világ ötödik legindividualistább népe. Perújrafelvételt nem remél: skizofrén!

Határos önmagával…