Kádárék is visszavonták a földosztást

Az egypártrendszer idején három kísérlet történt a mezőgazdaság kollektivizálására. Mind a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), mind a Magyar Szocialista Munkáspárt az ország mezőgazdaságában jelen lévő tulajdoni szerkezet gyökeres megváltoztatására törekedett, olyan állapot kialakítására, amelyben túlnyomó többségben van a szövetkezeti és állami tulajdon. Bár az alábbiakban részletesebben a harmadik hullám néhány vonására világítok rá, úgy gondolom, előtte érdemes röviden áttekinteni az azt megelőzők néhány jellemzőjét is.

A „Nagy Testvér” mindent lát: rendőrök ellenőrzik a termény minőségét (1949. szeptember) (Fotók: Rubicon) 

A sztálinista magyar kommunista párt (MDP) 1948-ban változtatta meg addigi, a mezőgazdasághoz kötődő politikáját, s ezen irányváltás nyomán indult meg az első kollektivizálási hullám 1949 és 1953 között. A mezőgazdaság szerkezetének megváltoztatásához a kormányzat a szovjet mintát vette alapul. Az elképzelés megvalósításához eszközként a beszolgáltatás, az adópolitika és a tagosítás (a szövetkezetek földjét egységes táblába összpontosították, a táblába került egyéni gazdálkodókat cserefölddel kárpótolták) szolgált volna.

A második hullám 1955–1956-ra tehető, amikor Nagy Imre kormányának leváltása után resztálinizáció indult el, azaz újra Rákosiék kezébe került a hatalom. Újraéledtek a korábbi módszerek az egyéni földtulajdonosok téeszbe kényszerítésének terén. A három próbálkozás közül az első kettő egyazon eszköztárat vonultatott fel, abban annak ellenére sem igen található eltérés, hogy közbeékelődött egy enyhüléssel járó periódus, az első Nagy Imre-kormány időszaka, amikor lényegesen csökkent a magántermelőkre nehezedő állami nyomás.

Meggyőzés fizikai módszerrel

A forradalmat követő két évben a hatalmon lévők a rendszer megszilárdításával voltak elfoglalva, 1958-ban azonban ismét napirendre került a mezőgazdasági szektor államosítása, az abban dolgozók tömegeinek pedig a téeszekbe, állami gazdaságokba való beterelése.
Többek között a kádári kormányzatnak is köszönhetően az a vélekedés él a köztudatban, hogy a korábbi kollektivizálási hullámokhoz képest az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a szóbeli meggyőzésen, a felajánlott pozitívumok és a negatív hozadékok közötti választáson, józan belátáson dőlt el a belépések nagy száma. Az események emlékezettörténete (naplók, levelek, feljegyzések, visszaemlékezések, interjúk stb.) és a különböző történeti források viszont azt bizonyítják, hogy a belépési nyilatkozatok hitelesítésének érdekében a kádári kormányzat a fizikai atrocitásokat is magában foglaló, igen széles eszköztárat vonultatott fel.Az egyik legbeszédesebb, legszínesebb forrástípus a téeszesítés okozta egyéni sérelmek megismerésére a panasz. A mezőgazdaságot felügyelő és irányító Földművelésügyi Minisztérium a többi főhatósághoz hasonlóan Bejelentések Irodája néven működtetett panaszirodát. A harmadik kollektivizálási időszakot tekintve az 1960–1961-es évekből maradtak fenn beadványok; az iratanyagot a Magyar Országos Levéltár őrzi.

Az 1960-as évből 167 panaszbeadvány található a minisztérium panaszirodájának anyagában, az esetszámhoz hozzá kell fűzni azonban, hogy ez az ügyszám nem 167 panaszost jelent, hanem jóval többet. Több esetben egy beadvány keretein belül igen nagy számban fordultak panaszosok sérelmük kivizsgálása végett a panaszirodához, egy alkalommal például egy téesz teljes tagsága tett bejelentést. Az iratanyag többségében az 1959-ben és 1960-ban elszenvedett sérelmeket tartalmazza, találhatók benne azonban a korábbi téeszesítésekre vonatkozó panaszok is. A beadványok sorában a téesztagok által felrótt sérelmek mellett megjelennek az egyéni gazdák panaszai is, hiszen az általuk felvetett problémákat szintúgy a téeszesítés okozta.

Mindent be kellett adni

A panaszbeadványok célba juttatását illetően három változatról beszélhetünk, ezek egyike a személyes megkeresés, a második a levél, az utolsó csoport pedig az, amikor egysze­rűen nem lehet eldönteni, hogy a panaszos személyesen vagy levélben tudatta sérelmét.

Akadtak olyan levélírók, akik kedvezőbb elbírálást, nagyobb publicitást remélve különböző újságoknak vagy a Magyar Rádió és Televízió Levelezési Osztályának írtak, majd a címzettek – az ügy kivizsgálását kérve – továbbították azokat a megfelelő helyre. A lefolytatott vizsgálatok kapcsán elmondható, hogy az ügyek többségében nem a panaszosra nézve született kedvező döntés – a nagyobb nyilvánosság sem túlzottan befolyásolta a döntéshozatalt. Kissé egyoldalúan szemléljük azonban a kedvező/kedvezőtlen döntések arányát, ha nem vesszük figyelembe, hogy nem minden esetben lehetett elégedett a sérelme miatt jogorvoslatot váró a döntéssel akkor sem, ha a döntést meghozók azt a panaszosra nézve tartották kedvezőnek. Például a panasztevő kapott ugyan kártérítést az általa elvetett, de már a téesz által betakarított terményéért, de csekélyebb összeget, mint amekkorát várt, mert a vetőmag árát ugyan megtérítették, de a befektetett munkát már nem.

Az ügyek sokféleségéből kifolyólag mind a téesztagok, mind pedig az egyéni gazdák esetében mindössze néhány főbb tendenciára kívánom felhívni a figyelmet.
A téesztagok által benyújtott panaszok között a legnagyobb esetszámot azok a panaszok jelentik, amelyek a háztáji földdel függenek össze. A leggyakoribb sérelem az, hogy a téesz­tag nem kapott háztáji földet, de megjelennek olyan ügyek is, amikor nem a bevitt földből, hanem másikból mérték ki a háztájit, illetve megvonták a háztáji föld használatának jogát. Nagy esetszámmal jelenik meg a téeszből történő kizárás miatti panasz is. Az ilyen típusú ügyekben a kizárás indítéka többnyire vagy betegség (ezek rendeződnek oly módon, hogy a panaszos öregségi nyugdíjat kap), vagy a rossz munkavégzés és/vagy nem megfelelőnek minősített viselkedés – részegeskedés, a téesz és a nagyüzemi gazdálkodás szidalmazása, a téesz eszközeinek nem megfelelő kezelése.

Az egyéni gazdák által benyújtott panaszok majd negyede a téesztáblába került föld helyett kapott csereingatlannal függ össze, zömmel az ingatlan minőségét, illetve a lakhelytől való távolság nagyságát kifogásolják. A második leggyakoribb ügycsoportot azok az esetek alkotják, amikor a panasztevők azt kifogásolják, hogy bár nem téesztagok, a téesz mégis igényt tart földjükre vagy állatállományukra. Az ilyen típusú panaszok hátterében az 1959. évi 7. számú törvényerejű rendelet áll, amely a mezőgazdasági termelőszövetkezetről és a termelőszövetkezeti csoportról rendelkezik. A rendelet 20. §-a miatt egy család hiá­ba taktikázott úgy, hogy ingatlanát széttagolta, azok tulajdonjogát különböző családtagokra íratta, s csak egyvalaki lépett be közülük földjével a téeszbe. A rendelet szerint ez esetben ugyanis a közös háztartásban élők mindegyikének kötelező a téesz művelésébe adni földjét.

„Nem ugy lökték el…”

A téesztagok és az egyéni gazdák panaszai alapján elkülönített ügytípusok összevetésekor elmondható, hogy a szövetkezeti dolgozók esetében jóval többféle sérelem bontakozik ki az egyéni gazdákéhoz viszonyítva, utóbbiak esetében alig több mint feleannyi típusú panasz érkezett be. A termelőszövetkezeti tagok és az egyéni gazdák panaszai között nem sok közös vonás található, kivételként a panaszosok által elvetett termés begyűjtésének tiltása és az erőszakos téeszszervezés említhető. A tettlegességig fajuló téeszszervezést a két csoport egy-egy beadványa jelzi – az erőszakos téeszszervezés megjelenik több beadványban is, de azok esetében a panaszt más okból kifolyólag nyújtották be. A téesztagok közül egyvalaki azt sérelmezi, hogy miután a téeszbe való belépésre erőszakkal vették rá, csökkentették háztájija méretét, elvették a kisteherautóját, továbbá alacsony árra értékelték a kertészeti felszerelését. A panaszos megjegyzi még, hogy a vele szemben elkövetett sérelmek rossz hatást váltanak ki a faluban.

Az egyéni gazdák közül egy férfit adóügyének tisztázása miatt hívták be a tanácsházára, s ott próbálták erővel rávenni az idős embert a téeszbe való belépési nyilatkozat aláírására. Az ügyben lefolytatott vizsgálat az alábbiakat állapította meg:

„A panaszos ismét nem irta alá a belépési nyilatkozatot és kiment a folyosóra azzal a szándékkal, hogy haza megy. Az ajtónál utolérték és vissza akarták hivni. Ő nem akart vissza menni és ebből eredően dulakodás támadt, minek következtében a panaszos elesett.

A panaszttevő kijelentette, hogy nem ugy lökték el, hanem kicsuszott a lába, és ezért esett el. Majd két másik személy a bejáratig kisegitették, ahonnan egyedül ment haza. A panaszttevő a személyek nevét megemliteni nem tudja, mivel őket nem ismeri.

A tanácsházán szerzett tájékozódás szerint – mivel több személy volt ott népnevelő munkára vidékről – nem tudják, hogy kik voltak a panaszossal az irodában, amikor az eset történt. […] panaszttevő kérése az, hogy a panasz megtétele miatt őt bántalmazás ne érje. Megnyugtattam a panaszttevőt, hogy a panasz megtétele miatt semmi néven nevezendő bántódás őt nem éri és nem is érheti.”

Összegezve elmondható, hogy a többi forrástípushoz hasonlóan a panaszok sem használhatók ellenőrző és kiegészítő forrás nélkül, nem lehet a kollektivizálás személyes vetületét pusztán azokra hagyatkozva feldolgozni. Nem hagyható ugyanis figyelmen kívül többek között az, hogy a földtulajdonosokat ért sérelmeknek csak elenyésző kis hányada manifesztálódott panaszbeadvány formájában. Az azonban mindenképp elmondható, hogy a beadványok oly szegletét mutatják meg a Kádár-kornak, a korlátozott mértékű, de létező szo­cialista közbeszédnek – a panaszok annak ellenére nyilvánosnak tekinthetők, megkülönböztetve ezáltal például a magánszférában keletkezett dokumentumoktól, hogy erősen át vannak itatódva személyes jellegű problémákkal –, amit másféle forrás egyáltalán nem vagy más módon tárna elénk.

Rendőri „szemvizsgálat” a búzatáblán (1952)