Magyar Hírlap online

Hősies lovasroham Komáromnál

A szabadságharc egyik legkeményebb csatájában a fővezér, Görgei Artúr mentette meg a magyar honvédsereg hadibecsületét

1849. július 2. a magyar hadtörténet legfényesebb lapjaira kívánkozik. Pedig a Komárom környéki csatákban a honvédsereg afféle döntetlent ér el – a magyar katonai géniusz mégis tündökölt ezen a napon. A mostani írás egyúttal tisztelgés is Görgei Artúr hadvezetési és emberi nagysága előtt.

Adieu, Bayer! – Pethő Sándor Görgei-monográfiája szerint a magyar fővezér e szavakkal búcsúzott el vezérkari főnökétől a baljós előjelű július 2-i komáromi csata előtt. Azon a napon Görgei Artúr éppen hosszabb emlékiratot mondott tollba Rochlitz Kálmánnak, amikor erős ágyúdörgést hallott Komárom felől. A csata megkezdődött, és a fővezérnek indulnia kellett. Adieu, Bayer! – mondta tehát Görgei, és Rochlitzhoz fordult: majd este folytatjuk. Vagy pedig talán nem is lesz rá többé szükség, mondta rezignáltan.

Görgei Artúr és a magyar honvédsereg joggal érezhette 1849. jú­lius 2-án, hogy a magyar honvédelmi küzdelem a végéhez érkezett. Június közepén mintegy 200 ezer orosz katona özönlötte el az országot, és Julius Haynau személyében az osztrák sereg élén is határozott, erős egyéniség állott. A június 28-i győri csata a komáromi erődítmény falaihoz vetette vissza a magyarokat. Július 2-án az osztrák–orosz erők nagyjából másfélszeres-kétszeres túlerőben voltak. A támadók osztrákok egyfelől döntő csatára akarták kényszeríteni a magyar fősereget, másfelől – ha a csata nem lehetséges – elvágták volna visszavonulásukat a Duna jobb partján.

Herman Róbert hadtörténész leírása nyomán kirajzolódik a július 2-i ütközet eseménytörténete. Először is: Haynau eredetileg nem akarta megtámadni az elsáncolt magyarokat, de Schlik altábornagy nem közölte a döntést dandárjaival. Mi­után a császári oldalon harcoló Benedek Lajos elfoglalta a Budára vonulás szempontjából igen fontos Ószőnyt, Haynau déltájban hátrébb vonta csapatait. Időközben Poeltenberg Ernő ellentámadást indított a császári gyalogság ellen, sikertelenül, sőt a VIII. hadtest katonái egészen a sáncokig futottak vissza.

Ebbe a helyzetbe csöppent bele az ágyúszót meghalló Görgei. Gyors haditanácsot tartott Klapkával: abban állapodtak meg, hogy ő – Görgei – a jobbszárnyon nyugtalanítja a császáriakat, míg Klapka a balszárnyon visszaveszi Ószőnyt. A csatatérre érkező magyar főparancsnok egyébként éppen szembetalálkozott a megfutamított magyar zászlóaljakkal, s hogy a teljes felbomlást megelőzze, először kartáccsal, majd egy tartalék honvédzászlóaljjal kíméletlenül beléjük lövetett. Sikerrel: a VIII. hadtest katonái némiképp megnyugodtak, és a monostori magaslatokon kifújták magukat.

„Meg tudtok halni a hazáért? ”
Ezen a napon a magyar főparancsnok a szokásosnál is cifrább öltözékben jelent meg. Aranysújtással díszített, skarlátvörös blúzt, fején pedig fehér tollas kalapot viselt, és kétméteres marmagasságú lova is kiemelte katonái közül. Görgei tudta, hogy a VIII. hadtest demoralizált, pihegő honvédjaira nem számíthat: odalovagolt hát a II. hadtest 48. zászlóaljához és a Dom Miguel zászlóaljhoz. „Meg tudtok halni a hazáért?” – kérdezte, és amikor ez utóbbi zászlóalj egy tisztje szóvá tette, hogy mindig csak ők bizonyítanak, a fővezér kardjával végigvágott rajta.

Görgei kivetette az ácsi erdőből Schliket, sőt Poeltenberg délután két órára Herkálypusztát is elfoglalta. Ekkor az osztrákok segítséget kértek a hadszíntéren tartózkodó orosz Panyutyin-hadosztálytól. A. Alekszejenko, az orosz 18. gyalogezred 6. századának parancsnoka visszaemlékezéseiben azt írja, Haynaut és Schliket csak az orosz beavatkozás mentette meg a vereségtől. Szintén ő jegyezte fel, hogy a komáromi csatában az ifjú császár, Ferenc József is megjelent: népes kíséretével az ágyúk előtt járt, miután azonban a golyók néhány embert lekaszáltak körülötte, tábornokai kérésére elhagyta a csatateret, és egy közeli faluban várta meg az ütközet végét.

Estefelé az orosz tüzérek lőni kezdték a huszárokat, és úgy tűnt, hogy felfejlődött hadtestük mellé megérkezik a IV. hadtest és több lovasdandár is. Görgei tudta, hogy Klapkának időre van szüksége, és elhatározta, hogy személyesen vezeti a lovasrohamot Herkálypuszta irányába. A parancsnok összevonta három hadtestének 24 huszárszázadát, összesen 3000 lovast, és hatalmas erővel rázúdult az ellenségre.

Görgei Artúr minden bizonnyal úgy érezte július 2-án, hogy hősi halált hal a csatatéren. Móricz Zsigmond az agg tábornokkal 1912 tavaszán éppen a komáromi csatáról beszélgetett, amikor Görgei „égő szemekkel” így vallott: „Nem féltem a haláltól, mert meg akartam halni! Minden csatába azzal mentem, hogy kitártam magam a golyóknak! Bele a csata legnagyobb tüzébe, s kitártam a karom, és azt kiál­tottam: »Anyám!« És láttam őt az égben…”

Évtizedekkel később Beöthy Ákos beszélt olyan osztrák tisztekkel, akik a solferinói és königgraetzi csatában is részt vettek, de – mint mondták – ahhoz fogható felséges látványt, mint amit Görgei huszárjaival Komáromnál mutatott, sohasem láttak. Maga Görgei a centrum bal szélén rohamozó Hannover-huszárok élére állt, de kíséretét elhagyva jócskán előrevágtatott. Észrevette, hogy a jobb oldalról ellenséges lovasezred támad, s hogy erre felhívja a csatazajban mit sem halló Poeltenberg figyelmét, kalapját levette, és hevesen integetett. A dzsidások is észrevették a cifra ruhás fővezért, és egymást biztatták („Tilko tego czerwonego!” – „Csak azt a vöröset!”) Váratlanul gránátszilánk találta el Görgeit, aki kalapját a fejére szorította, majd kíséretének egyik tagja átmenetileg bekötözte a sebet. Mi­után a huszárok éppen a sebesülés pillanatában vágtattak el mellette, máig tartja magát a legenda, hogy egyik katonája vághatta fejbe Görgeit. Bár a csaták hevében előfordulhatott, hogy a legénység személyes ügyeit adandó alkalommal megtorolja, az állítólagos huszárvágást semmi sem igazolja, s így a gránátszilánkos sebesülést egyidejűleg semmi sem cáfolja.

Élet-halál között
„Görgei, Klapka szavaiként, mint egy isten hadakozott… Mind bámulta bátorságát és gyors intézkedését… Az eredmény Görgei személyes vitézségének köszönhetjük, ki saját kardjával kergeti vissza a futókat. És éppen, mikor Görgei vérében fetreng, mikor az egész sereg – csak a tüzet kerülők serege nem – érte lelkesül, mikor a katona e névben bízni tanult, mivel alkalma volt látni, mit tud és mit mer vezére, akkor Te a szerencsétlen Mészárossal lépsz fel…” – írta a komáromi csata estéjén Ludvigh János kormánybiztos Kossuth Lajosnak. Valóban, Kossuth már az ütközet előtt, július 1-jén leváltotta Görgeit a fővezérségről, de erről a Duna partján harcolók mit sem tudtak.

Görgei sebe igen súlyos volt: a seben keresztül látni lehetett lüktető agyvelejét. Aligha véletlen, hogy elveszítette eszméletét, és csak július 4-én tért magához. Magát a komárom csatát a hadtörténészek rendszerint „döntetlenként” értékelik: a 32 ezer fős, 129 löveggel rendelkező magyar sereg visszaverte Haynau 168 löveggel támadó, 45 ezer katonájának támadását. Bár a magyar veszteségek nagyobbak voltak, a császáriak kiürítettek minden pontot, amelyhez harc árán jutottak. A főváros gyors elfoglalása is kudarcot vallott, kénytelenek voltak megelégedni a győri csata sikerével.

A többi ismert. A komáromi csata után a magyarok szerencsecsillaga leáldozott, Kossuth Lajos és a magyar emigráció pedig hamarosan árulónak bélyegezte meg a komáromi csata hősét, Görgei Artúrt.