Magyar Hírlap online

Hősből lett bűnbak – Világos?

Százhatvanegy éve, 1849. augusztus 13-án alkonyatkor az Arad vármegyei Világos melletti szöllősi síkon Görgei Arthur tábornok harmincezres hadseregével feltétel nélkül letette a fegyvert Rüdiger orosz lovassági tábornok csapatai előtt. Ezzel lényegében véget ért az 1848 nyara óta tartó magyar szabadságharc, bár még több kisebb csapat ellenállt augusztus végéig, és az utolsó bástyát, a Klapka György tábornok húszezres védőserege által szilárdan tartott komáromi erődöt csak október elején adták át a magyarok a császári hadseregnek.

„Szegény szerencsétlen hazánk el van veszve. Nem az ellenség ereje, hanem árulás és alávalóság által esett el. Én Görgeyt a porból emelém fel, hogy magának halhatatlan dicsőséget, s a hazának szabadságot vívjon ki! S ő Magyarország gyáva hóhérává lőn. (…) Külellenség ellen meg tudtam hazámat védeni, belárulás ellen nem.” – Ha meg akarjuk keresni a „Görgei, az áruló” mítosz keletkezésének időpontját, azt egyértelműen Kossuth Lajosnak a világosi fegyverletétel után harminc nappal, a Duna déli partján fekvő, török fennhatóság alatt levő Viddin (ma a bulgáriai Vidin) városban írt – Görgeit vádló-elítélő, egyben önmagát védő-felmentő – levelében jelölhetjük meg. Az ismert kossuthi patetikus retorikával roppant hatásosan kifejtett árulásvád futótűzként terjedt el Magyarországon, amit az is elősegített, hogy a – magyar kormány külföldön működő és diplomáciai missziót ellátó politikai megbízottaihoz címzett – politikai röpirat 1850-ben Pesten megjelen(hetet)t – érdekes módon az önkényuralmi osztrák cenzúra engedélyével!

Világos a magyar történettudatban és nemzeti mitológiában Muhi, Mo­hács, Majtény, Trianon mellett legnagyobb nemzeti katasztrófáink, összeomlásaink egyikének szimbólumává vált. Érthető, ha az 1848–49-es szabadságharc elbukásának/leverésének lelki-tudati feldolgozásában, megértésében, az okok és a felelősök kutatásában az elmúlt százhatvanegy év során minden nemzedék beleütközött a „Görgei-kérdésbe”. Egyfelől ugyanis Görgei Arthur (ő a nevét 1848-tól hosszú élete végéig [1916] következetesen az i végződéssel használta, bár családja visszatért, illetve megmaradt az y betűs eredeti változatnál) volt a szabadságharc vitathatatlanul legtehetségesebb és legsikeresebb tábornoka, akinek vezetésével a magyar honvédsereg az újkori európai hadtörténet egyik legnagyszerűbb hadjáratát vitte győzelemre 1849 tavaszán – másfelől ugyanő volt az, aki 1849. augusztus 13-án Világos mellett, a szöllősi síkon (Aradtól északkeletre) a megmaradt honvédsereg főerejével feltétel nélkül letette a fegyvert a Habsburg-császári önkényuralom segítségre siető intervenciós orosz hadsereg előtt.

Sokan azért hitték el, hogy Görgei elárulta a szabadságharcot, illetve a hazát, mert elhitték, hogy a fegyverletételnek volt reális alternatívája. Holott 1849 augusztusában – kivált a két lengyel tábornok, Dembinski és Bem végzetes hibáinak köszönhe­tően elvesztett augusztus 9-i katasztrofális temesvári csata után, amelyet Mészáros Lázár tábornok, az első felelős magyar hadügyminiszter a mohácsi vészhez hasonlított – már nem volt, és ezt Kossuth is elismerte Aradon az augusztus 11-i, utolsó minisztertanácson. Miután Haynau táborszernagy, cs. kir. fővezér (orosz segédlettel) Temesvár mellett szétverte a létszámfölényben levő, de pocsékul vezényelt, a lőszerhiány miatt megbénult, majd az ideiglenes fővezér, Bem altábornagy balesete után összezavarodott és felbomlott ötvenezres magyar fősereget, Aradon Kossuth a miniszterek előtt kijelentette (a jelen lévő Horváth Mihály csanádi püspök, kultuszminiszter beszámolója szerint), hogy Görgeit teljhatalommal kell felruházni az oroszokkal megkezdett alkudozások folytatására, s a kormánynak nem maradt egyéb tennivalója, mint feloszlania. „Mehet, ki merre akar, ki merre menekülhet” – idézi Kossuth kétszer is hozzájuk intézett szavait Horváth, s hozzáteszi, hogy a kormányzói hatalomról lemondott és Lugosra (a török határ felé) indult Kossuth után a miniszterek maguk is eltávoztak Arad várából, s „mindegyikük a maga meneküléséről gondoskodott, csak külföldön remélvén biztosságot a maguk számára”.

Kossuth kormányzó – és a miniszterek többsége – augusztus 11-én írta alá a még aznap közzétett lemondó nyilatkozatot, mely szerint „a szerencsétlen harcok után nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát sikerrel folytathassuk”, ilyen körülmények között „a nemzet életének megmentése s jövőjének biztosítása egyedül a hadsereg élén álló vezértől lévén várható”, ezért „addig, míg a nemzet a maga hatósága szerint másként intézkednék, a legfőbb polgári s katonai kormányzati hatalmat Görgey Artúr tábornok úrra ruházom”. Kossuth egyúttal „Isten, a nemzet és a história előtt” felelőssé tette, hogy ezen hatalmat a tábornok „szegény hazánk nemzeti státuséletének megmentésére, javára s jövőjének biztosítására” fordítja. Görgei először 1852-ben Lipcsében, majd magyarul Budapesten 1911-ben megjelent visszaemlékezéseiben joggal mutatott rá a nyilatkozat ellentmondásosságá­ra, sőt „szemfényvesztésére”, hiszen Kossuth úgy hárította át a haza megmentésének és jövője biztosításának a felelősségét Görgeire, hogy az erdélyi (Bem) és a bánsági (Dembinski) hadsereg megsemmisülése után egyedül Görgeinek a –Komáromtól Aradig tartó erőltetett visszavonulás közben vívott csatákban és ütközetekben – megfogyatkozott és kimerült seregének kellett volna legyőznie a többszörös (!) túlerőben levő szövetséges osztrák és orosz hadsereget. „Nem volt elég lelkierő benne, hogy a nemzetnek (ahelyett, hogy új megmentési lehetőségek költésével ámítgassa) búcsúkiáltványában őszintén és nyíltan megmondja: nincs tovább!” – írja Kossuthról, találóan.

Görgei augusztus 10-én este Arad várában találkozott utoljára Kossuthtal, amikor még nem ismerték az előző napi temesvári csata kimenete­lét, és a tábornok elmondása szerint ő azt mondta, ha rá bíznák a két hadsereg fölötti fővezérséget (ez akkor még megközelítően százezer katonát jelentett volna!), akkor Dembinski győzelme esetén minden erővel megtámadta volna az osztrák hadsereget, de ha Temesvárnál az osztrákok győztek, akkor fővezérként leteszi a fegyvert. Ezután néhány órával Kossuth tájékoztatás végett elküldte Görgeinek gróf Guyon tábornok saját kezűleg írt jelentését a temesvári csatavesztésről, a Dembinski-féle hadsereg megsemmisüléséről, vagyis Kossuth tudatában volt annak, hogy ha ezután Görgeinek átadja a főhatalmat, akkor ő bizony leteszi a fegyvert, mert véget akar vetni a hasztalan vérontásnak.

Augusztus 9. után Délkelet-Magyarországon egyedül Görgei alig több mint 30 ezres – részben fegyvertelen újonc, részben elcsigázott, és egyetlen csatára is alig elég lőszerkészlettel rendelkező katonákból álló – feldunai hadserege állt szemben Paszkevics tábornagy lassan, de biztosan közeledő mintegy százezer főnyi orosz főhadseregével és Haynau több mint ötvenezres hadseregével. Így az annyi csatában halálmegvető bátorsággal küzdő, a július 2-i heroikus komáromi csata óta súlyos fejsebe ellenére is bravúrosan manőverező és seregét az orosz harapófogótól mindaddig megőrző tábornoknak nem maradt más választása, mint: „vagy egy reménytelen utolsó viadal az engem mindenfelől környező ellenséges hadseregekkel, vagy Orsova, vagy pedig – Világos.” Az első lehetőséget nem a maga, hanem katonái élete megóvásáért és a civil lakosság személy- és vagyonbiztonsága érdekében nem vállalta, a másodikat, azaz a Törökországba Orsován át még lehetséges keresztültörést azért nem, mert meggyőződése szerint a magyar nemzeti hadseregnek idegen földön semmi keresnivalója. Maradt tehát az önkéntes fegyverletétel, de erről nem egyedül ő döntött, hanem az augusztus 11-i haditanács résztvevői – köztük kilenc majdani aradi vértanú tábornok – szinte egyhangúlag, és csatlakozott a hadsereg döntéséhez Damjanich tábornok, Arad várának parancsnoka is, továbbá három miniszter, a főrendi ház elnöke, számos országgyűlési képviselő, polgári tisztviselő – már csupán emiatt sem igazságos Görgei árulásáról beszélni.

Függetlenül attól, hogy valaki a Kossuth–Görgei-szembenállásban és vitában melyikükkel rokonszenvez, tény, hogy Görgei Arthur nem volt áruló, és nem is ő okozta a szabadságharc bukását. Sőt az ő nevéhez fűződik a túlerőben levő ellenséget (osztrákok, oroszok, fellázadt hazai nemzetiségek) átmenetileg visszavető dicsőséges tavaszi hadjárat, amelynek végére a magyar honvédsereg saját erejéből felszabadította az ország területének kilenctizedét! A küzdelem végkimenetelét egyfelől a német és az olasz egységtörekvések átmeneti kudarca, másfelől az európai nagyhatalmak vezetői döntötték el, akik kivétel nélkül a Habsburg-ház oldalára álltak. Bár a magyar politikai és katonai vezetés is súlyos hibákat vétett 1849 júniusától, végső soron nem ez döntötte el a szabadságharc ügyét, hanem a magyarok számára kifejezetten kedvezőtlenül alakuló nemzetközi helyzet és az ellenség kezdetben két és félszeres, végül elsöprő katonai túlereje.

---

Árulás vagy ámítás?
„Ti azt tanítottátok s azt tanítjátok ma is: »a világosi fegyverletétel árulásnak volt az eredménye«. A ti tanotok hamis; mert ama katasztrófa nem volt egyéb a helyzetnek konkrét megrendítőleg való és valódi kifejezésénél. Hogy ez áltanotok az elámítottak átkait fejemre zúdította… ez ma már előttem szót is alig érdemlőnek látszik. (…) De több az, hogy ti, ahelyett hogy lelkiismeretesen követtétek volna augusztus 13-ának intő szózatát: a ti költött nyugat-európai intervenciótok ócska apparátusával űzött szemfényvesztés által azt a még alig megszületett enerváló messiási hitet kövérre hizlaltátok, – ezáltal ama nemzetpolitikai optimizmust naggyá növeltétek és vele a valódi önbizalom hiányát a nemzetnél – meglehet, több nemzedékre – megörökítettétek!”
Görgei Arthur: Gazdátlan levelek VIII (1863)

Gyűlölet és önbizalom
„Görgeyt már igazolta a történelem. Alakja gondviselésszerű. Jő és a magyar dicsőség északi fénye lobban fel nyomában; jő és egyénisége több önbizalmat, hősi ambíciót ébreszt a magyarban, mint Hunyadit és Bethlent kivéve bárki. S mikor az eget veri ez a láng, ő rádobja babérjait és kioltja vele. Csak ő látta, hogy ez kénytelenség volt. De ezerszer hála Istennek, hogy c s a k ő látta s nem látta más: a megifjodott, a végsőkig elszánt magyar nemzet. Ezer áldás, hogy Görgey dicsőségitatta, életmámoros népe nem látott Világosban mást, csak galád árulást, mert e z z e l m e g m a r a d t a h i t e ö n m a g á b a n. A Görgeyre esett gyűlölet mértéke volt a magyarság önmagába vetett hitének. Mivel a magyar hitt magában, kijátszottnak kellett tartania magát.”
Ravasz László: Görgey Arthur (1916)