Magyar Hírlap online

Hideg napok köszöntöttek Újvidékre

Hetven éve követték el a délvidéki atrocitásokat

A hetven esztendővel ezelőtti újvidéki események a mai napig indulatokat kavarnak a hazai közvéleményben. Elegendő, ha a közelmúltban lezajlott és elhíresült Képíró-perre gondolunk, amelyben az azóta elhunyt dr. Képíró Sándor magyar királyi csendőr századost felmentették a vádak alól. A második világháború utáni magyar irodalom jeles képviselője, Cseres Tibor Hideg napok címmel írt regényt, amely az 1942-es délvidéki razzia hangulatát kívánta visszaadni, s amelyből 1966-ban Kovács András forgatott drámai hatású filmet Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Szirtes Ádám és Szilágyi Tibor főszereplésével.

Az országgyarapítás korszakának záró­mozzanata már háborús körülmények között zajlott le, amikor Jugoszlávia szétesését követően a magyar királyi 3. honvédhadsereg alakulatai 1941. április 11–14. között bevonultak Bácskába és Muraközbe.

Visszatért már a Délvidék

Ősszel a katonai közigazgatást a polgári közigazgatás váltotta fel, amikor a szerbiai ellenállási mozgalom megerősödésével a térségben is szórványos partizántevékenység vette kezdetét. 1941 novemberétől a Sajkásvidéken, Zsablya és Csurog térségében egy partizánosztag ténykedett, amely feltehetően a Draža Mihajlović ezredes által vezetett csetnikalakulatokhoz tartozott. Létszámát tekintve az illetékes magyar katonai parancsnokság 110 főre becsülte, amely a valóságban körülbelül negyven fő lehetett. Ezen csoport 1942. január 4-én rajtaütést hajtott végre, s a vele szembeálló magyar járőrt a közeli határvadász-laktanyáig szorította vissza. A laktanya körüli tűzharcnak mindkét részről számos sebesültje és halálos áldozata volt. A helyi csendőrség létszáma kevésnek bizonyult a partizánok felszámolására, ezért Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke razziát rendelt el, amelynek vezetését Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, a szegedi V. hadtest parancsnoka kapta feladatul. A magyar politikai és katonai vezetőség külpolitikai megfontolásból is fontosnak tartotta az erőteljes partizánellenes akció megindítását, ezzel is demonstrálva, hogy a magyar honvédekre idehaza van szükség. Erre hivatkozva elháríthatták (volna) a németek azon követelését, hogy a teljes magyar haderőt a keleti hadműveleti területen bevessék. A Feketehalmy-Czeydner altábornagy egységes karhatalmi vezetése alá beosztott honvéd-, határvadász- és csendőralakulatok január 5. és 6. folyamán kutatták át a Sajkásvidéket, s a partizánosztagot sikerrel számolták fel. A razziának azonban számos szerb ajkú lakos is áldozatul esett, Zsablyán és környékén állítólag az ezer főt is elérte a meggyilkoltak száma.

Január 12-én a délvidéki karhatalmi erők parancsnoka a tényekkel ellentétben Szombathelyi vezérezredesnek, a honvédelmi miniszternek és a belügyminiszternek azt jelentette, hogy a partizánok a rendkívüli hideg miatt behúzódtak Újvidékre, ezért célszerű lenne kiterjeszteni a razziát a város területére. Javaslatát elfogadták, ekkor Feketehalmy-Czeydner altábornagy Grassy József vezérkari ezredest, a zombori 15. gyalogdandár parancsnokát bízta meg az akció vezetésével.

„Partizánvadászat” 1942-ben

Grassy csapatai január 20-án az esti órákban körülzárták Újvidéket, elvágták minden kapcsolatát a külvilággal. Másnap reggeltől a három körzetre osztott várost 240 járőr kutatta át, körülbelül 6000-7000 gyanús egyént fogtak le és vittek be a báni palotában székelő főparancsnokságra vagy más ideiglenes gyűjtőhelyekre, ezután átszállították őket a Levente Otthonba, ahol újvidéki polgárokból álló igazolóbizottság működött. Itt hozzávetőleg száz személyt tartottak őrizetben, és közülük 15-50 embert, akiknek személyazonosságát a bizottság nem tudta igazolni, a Grassy-féle „vésztörvényszék” rövid úton halálra ítélt. A helyszínen agyonlőtték őket, holttestüket egyszerűen a Dunába dobták. A karhatalmi erők parancsnoka mégis elégedetlen volt az eredménnyel, ezért másnap a tisztogatás irányítói úgy döntöttek, hogy a város jómódú polgárai közül szednek túszokat, vagyis megkezdődött a tehetős szerbek és zsidók összefogdosása, akiket a partizánoknak adott segítségnyújtással vádoltak. A legtöbb gyilkosság a Duna-parton történt. A Levente Otthonban fogva tartottakat kivitték a folyópartra, léket vágtak a Duna jegén és a vízbe lőtték őket. Szemtanúk beszámolói szerint a meztelenre vetkőztetettek közül nagyon sokan – főleg gyerekek – rimánkodtak, hogy végezzenek velük minél előbb, annyira kibírhatatlan volt a hideg. A kivégzéseket Grassy parancsára honvéd- és folyamőr-alakulatok hajtották végre, azon – a köztudomással ellentétben – egyetlen csendőr sem vett részt. Megjegyzendő, hogy időben ugyanekkor a Bánát területén a németek hasonló jellegű tisztogatásba kezdtek, s az újvidéki eseményekben egy német szakasz is részt vett.

Január 23-án este – miután Szombathelyi vezérezredes értesült a tömeges kivégzésekről – a vérengzésbe torkolló újvidéki razziát leállították. A pacifikáló hadművelet ezzel még nem fejeződött be, január 30-ig Óbecsét és Szenttamást is átfésülték a karhatalmi egységek. A dél-bácskai és újvidéki „partizánvadászat” áldozatainak létszámára vonatkozóan meglehetősen ellentmondásos adatok állnak rendelkezésünkre. Egyes források nyolc-tízezer főre becsülik a halottak számát, míg a katonai ügyészség 1943-ban készült vádirata szerint a kivégzettek száma ennél jóval kevesebb, 3309 fő volt.

Ami ezután történt

Bajcsy-Zsilinszky Endre, gróf Bethlen István és Milan Popović délvidéki képviselő már 1942 januárjának végén tiltakozott az újvidéki razzia miatt. Ennek hatására 1942 tavaszán Kállay Miklós miniszterelnök elrendelte az események kivizsgálását. A Babos József hadbíró ezredes vezette vizsgálóbizottság közel három hónapig vizsgálódott Újvidéken, s az általa szerkesztett nyolcszáz oldalas beszámoló hatására Szombathelyi vezérezredes elrendelte a katonai ügyészségi nyomozást. A Honvéd Vezérkar főnökének bírósága 1943. december 8-án kezdte meg az újvidéki razzia ügyének tárgyalását. A vád az 1930. évi III. törvénycikkbe ütköző hűtlenség volt, mivel így azonnal végrehajtható, súlyos ítéleteket lehetett kiszabni, amelyek ellen nem volt fellebbezési lehetőség. A tárgyalást Babos hadbíró ezredes vezette, a vádat Gazda Imre hadbíró százados képviselte, a bíróságot Náday István vezérezredes, Németh József altábornagy és Kiss János nyugalmazott altábornagy alkotta. A vádlottak szabadlábon védekezhettek. Feketehalmy-Czeydnert, az elsőrendű vádlottat azzal vádolták, hogy eltért az utasításoktól, nem a valóságnak megfelelő jelentést adott, és a vezérkari főnök parancsa után, hogy akadályozza meg a további vérengzést, másnap Újvidéken jóváhagyta további 803 ember agyonlövését. Grassy másodrendű vádlott ellen azt hozták fel, hogy „vésztörvényszéket” alakított, s az elé hurcoltakat statáriá­lis úton végeztette ki. A harmadrendű vádlott, Deák László ezredes ellen az volt a vád, hogy a Csurogon megsebesült foglyokat agyonlövette. A negyedrendű vádlottat, Zöldi Márton csendőr századost azzal vádolták, hogy járőrei ellenőrzésének elhanyagolásával súlyos kötelességmulasztást követett el, az újvidéki vérengzés egy részéről tudott, de nem tett ellene semmit, s hogy a kivégzésekre személyesen adott parancsot. Ez utóbbi vádpontot nem tudták rábizonyítani. A tárgyalás után a katonai bíróság az első négy vádlottra halálos ítéletet készült hozni, de azt távollétükben nem mondta ki, mivel az ítélet kihirdetése előtt, 1944. január közepén mind a négyen Németországba szöktek, s jelentkeztek a Waf­fen-SS-be. A bíróság további húsz főt öt–tizenöt évi börtönbüntetésre ítélt. 1944 őszén, amikor a harcok már Magyarország földjén dúltak, Bácskában a Tito-féle jugoszláv partizánegységek a „nép- és osztályellenséggel való leszámolásra” kiadott intézkedés alapján láttak neki a „hideg napok” megtorlásának. Ezen akció során mintegy 30-40 ezer magyart ért retorzió, s hozzávetőlegesen ennyien menekültek el a Délvidékről, a töb­biek szerb „átnevelőtáborba” kerültek, ahol 25-30 százalékuk meghalt. A második világháború befejezését követően az újvidéki razzia vizsgálata – magyar részről – nem zárult le. A Budapesti Népbíróság nemcsak a korábbi vádlottakat, hanem Szombathelyi vezérezredest is perbe fogta. Az újvidéki razzia vádlottjait „jóvátételként” 1946. július 10-én kiadták Jugoszláviának. Október 22-én a Vajdasági Legfelsőbb Bíróság minden vádlottat halálra ítélt az Újvidéken megtartott tárgyaláson. A cél egyértelműen a megtorlás volt. Érvényesült a Magyar Királyi Csendőrség kollektív bűnösségének koncepciója, azokat is súlyos ítélettel sújtották, akik nem vettek részt a kivégzésekben. Többek között Milan Popović szerb nemzetiségű magyar országgyűlési képviselőt is kivégezték, aki 1942-ben elsőként tiltakozott a Képviselőházban az újvidéki razzia ellen.

---

Ahogy az író látta

Cseres Tibor Hideg napok című regényében így örökítette meg az újvidéki razzia második napját: „A tiszti gyűlés? Apraja-nagyja ott volt, hiszen te is emlékezhetsz, Pozdor! A kegyelmes úr mondatai úgy röpködtek a fejünk fölött, mint valami véres-görbe kard, amely a terem mélyéből minduntalan visszaröppent az ő markába, hogy megint elhajíthassa. Közben a kezével is magyarázott, s hol ököllel fenyegetett, hol meg uj­jait meresztgette: csakugyan nem tudhatta az ember, különösen ott hátul, ahol én álltam – vagyon a szájából vagy a markából röppen a mondatokra szeletelt éles hang.

– Nem vagyok megelégedve az eredménnyel! Az ellenség ide menekült a városba! Az ellenség itt rejtőzik a város házaiban, és a szemünkbe röhög! Vagy ami még rosszabb ránk nézve és még szégyenletesebb: a markába röhög, amikor nyomorult néhány soros, hamis igazolványát honvéd és csendőr közegünk orra elé tolja! Szégyen és gyalázat! Hát nincs, aki megtorolja a kiontott vért? Ez a lagymatag, katonátlan magatartás a harckiképzés teljes csődjét mutatja! Ezzel torkig vagyok! Ezt a tehetetlenséget, ezt a gyáva magatartást nem fogom tűrni! Harcot akarok! Célom a megtorlás! Az ellenség teljes megsemmisítése!”