Magyar Hírlap online

Harmincegy sorsfordító törvénycikk

Március 15. békés forradalma és április 11. alkotmányos reformja egymást kiegészítő, egymással összefonódó jelképévé vált az 1848-as polgári-nemzeti átalakulásnak, a szabadság és tulajdon kettős szabadelvű eszményének.

Százhatvankét évvel ezelőtt egy évtizedek óta érlelődő korszerűsítési, más oldalról szemlélve válságfolyamat végére tettek pontot bő egy hónap rendkívül hatékony munkájával hazánk akkori irányítói. Eredményét, a harmincegy törvénycikket április 11-én Pozsonyban V. Ferdinánd király szentesítve átadta az ország nádorának, ezzel jogerőre emelkedtek. A törvénycikkek nem kevesebbet tartalmaztak, mint az ország újabb kori egyetlen eredményes „rendszerváltása” vázát:

Dicsőült József nádor emléke törvénybe iktattatik. – Fenséges cs. kir. ausztriai főherceg István Magyarország nádorává választatik. – Független magyar felelős miniszté­rium alakításáról. – Az országgyűlés évenkénti üléseiről. – Az országgyűlési követeknek népképviselet alapján választásáról. – Az 1836:XXI. tc. foganatosításáról (A Partium visszacsatolása). – Magyarország és Erdély egyesítéséről. – A közös teherviselésről. – Az úrbér és az azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok (robot), dézsma és pénzbeli fizetések megszüntetéséről. – Az összesítésről, legelő­elkülönözésről és faizásról (ami jobbágyok korábbi joga a földesúri erdőkben saját szükségletre tűzi- és épületfa vágására). – Azon ügyekről, melyek eddig a földesúri hatóságok által intéztettek. – Az úrbéri megszüntetett magánúri javadalmak státusadóssággá leendő átváltoztatásáról. – A papi tized megszüntetéséről. – A hitelintézetről. – Az ősiség eltörléséről. – A megyei hatóság ideiglenes gyakorlatáról – A megyei tisztválasztásokról. – Sajtótörvény. – A magyar egyetemről. – A vallás dolgában. – A nemzeti színről és ország címeréről. – A nemzeti őrseregről. – Szabad királyi városokról. – A községi választásokra nézve. – A Jászkun kerületekről. – A Hajdú kerületről. – Fiume és Buccari szabad tengerkereskedési kerületekről. – A nádori méltósághoz kötött hivatalokról. – Az ország közhivatalnokairól. – A felelős miniszterségnek a közlekedési tárgyak iránti teendőiről. – A színházakról.

Szent István óta nem volt példa ilyen léptékű átalakulásra, az a mű pedig több mint nyolc évszázadra lényegi változások nélkül fennmaradt, túlélve politikailag egymással élesen, vakításig és forró ólomig szemben álló utódok országlását, dinasztiák és hódítók jövés-menését. Az áprilisi harmincegy törvénycikk azonban teljességgel felforgatta a dolgok több száz éves, „törvényekkel, jó és helyben hagyott szokásokkal” körülbástyázott rendjét, amelyek számos kortársnak szinte a nemzeti identitást jelentették. Az alkotmány rózsájából leveleket kaptak, akik eddig csak a töviseiből részesültek mint nyomorú adózó nép, és visszavették tőlük a tövisnek ha nem is épp felét, de számottevő részét. Az így megalapozott új jogrend és egyéb nemzeti célok védelmében vállalt fegyveres harc katasztrófával zárult ugyan, de a korábbi állapotot a győztesek nem állíthatták vissza – talán közülük nem is akarta mindenki, de ha tovább is ment, mint szerették volna, békén hagyták. Ami feltűnő, mindezt nem is a később kiegyezéshez vezető folyamat keretében, hanem akkor, amikor az áprilisi főszereplők még legfeljebb körözési listákon, nem pedig alkupozícióban fordultak elő, rosszabbról nem is beszélve.

Ugyanekkor azonban megszületett a kísértet, amely bejárta Európát, és száz év múltán hosszabb tartózkodásra hozzánk is elérkezett. Zászlóvivői „nem titkolták nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentették, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el”. Hozzá is láttak, erélyben nem volt hiány. Az akár csak „hitükben ingatagok” a Tonuzoba vezér sorsában osztozhattak, aki feleségestől elevenen lett eltemetve annak idején. A láncok vesztéséért cserébe elnyert új világ azonban nem ért meg nyolc és fél évszázadot, még a tizedét sem, és húsz éve azzal foglalatoskodunk, hogy felszedjük az alapokat, amelyeket az előző negyvenben állítólag leraktunk. Alatta pedig, mint Schliemann Trójájában, előtűnnek a korábbi alapok, a „szabadság és tulajdon”.
Napjainkban ezeket próbáljuk a kor követelményei­hez igazítani, itt-ott bontási anyagok felhasználásával.

Úgy alakult, hogy a nemzet utóbb nem a szabadság születésnapját, hanem a fogantatását, március 15-ét ünnepli. Méltán, mert a pozsonyi honatyák sikeréhez kellett a „dicsőséges nagyurak” megborzongatása. Április 11-ét csak 1898 után ünnepelték néhány évig, a svarcgelb politikai korrektség jegyében, aztán el is felejtették. Hogy mi is történt akkor, csak szerény emléktáblán látható az FVM épületének sarkán: 656 251 család vált 10 254 100 hold föld tulajdonosává. 1 429 779 család lett beltelek tulajdonosa. 2 203 307 család szabadult meg az évi 36 779 079 nap ingyen robottól és 1 054 033 forint füstpénz fizetése alól, továbbá 656 251 családnak szűnt meg a termésük jelentős része átadását előíró dézsma kötelezettsége. 1 538 096 család lett a nemességgel egyenrangú az igazságszolgáltatás előtt, és 328 102 család egy tagja szerzett nemzetőri jogképességet. Nos, ettől lett ’48 nemzeti ügy, és ezért lett Széchenyi „segbe rúgni szándékolt Lajosából” Kossuth apánk, akinek ez a tábla több érdemét hirdeti ércnél maradandóbban, mint ami odébb bronzba öntve áll.