Magyar Hírlap online

Egy walesi bárd Döblingben

„Nem tudom megmenteni magam!” – Százötven éve, virágvasárnap ez volt a legutolsó mondat, amelyet Széchenyi a naplójába írt. Egy hét múlva, húsvétvasárnap reggel szétroncsolódott fejjel, holtan találtak rá döblingi hálószobájában. „Oh, mely írígy sors önző átka vett el, Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? – Vagy éppen egy utolsó honfi-tettel Tagadnod kelle – a feltámadást?” – kérdi a legnagyobb magyar emlékezetét ércnél maradandóbb formában megörökítő költeményében Arany János. 1860 húsvétja óta minden magát magyarnak érző s valló embernek kötelező emlékezni arra az emberre, „ki által lettünk és vagyunk”.

„Apád az őrültekházában ül! Teljesen megtört lévén nem segíthet másként, csak figyelemfelkeltéssel és tanáccsal. (…) Anyádon kívül Te vagy az egyetlen e világon – Ödön még túl fiatal és fejletlen, semhogy támaszom lehetne –, aki még életben és épségben tart.” – Ezt írja 1857 novemberében húszéves Béla fiához címzett intelmeiben a 66 éves gróf Széchenyi István döblingi „barlangjából”. Egy évvel később Széchenyi Béla apja kérésére, pontosabban utasítására a Blick címen ismert (Ein Blick auf den anonymen Rückblick – Egy pillantás a névtelen »Visszapillantás«-ra) német nyelven írt könyvének – amely kiadója, Tolnai Vilmos szerint „politikai irodalmunkban a legmaróbb mű, mely magyar író tolla alól kikerült”, és Szekfű Gyula szerint „húsba vágó és csontig hatoló” támadás volt a Habsburg-udvar önkényuralmi rendszere ellen – kéziratos másolatát kicsempészi az országból. Londonban magyar és angol pártfogók támogatásával kinyomtattatja, aztán 1859 áprilisában megint Béla az, aki személyesen, dupla fenekű bőröndben hozza haza – a szigorú osztrák vámellenőrzésen sikeresen átjutva – a kinyomtatott „sárga könyv” első nyolc példányát. Nem sokkal később Széchenyi utasítására Angliából kétezer példányt ingyen (azaz a gróf költségére) szétküldenek Európa-szerte, és jó néhány, titokban terjesztett darab eljut Ausztriába és Magyarországra is. Ez a roppant szellemes és hatásos politikai vitairat vezet Széchenyi egy évvel későbbi tragédiájához, miután az osztrák rendőrség hamarosan gyanakodni kezd arra, hogy a rendszerellenes névtelen szerző („Egy magyar ember”) mögött valójában a döblingi elmegyógyintézet híres lakója bújik meg.

Széchenyi döblingi korszakáról, működéséről meglehetősen ritkán beszélnek, írnak még a legnagyobb magyart tisztelő történészek, közéleti szereplők, közírók is. Holott egyfelől a döblingi tizenegy és fél év volt Széchenyi életében a leghosszabb egy lakóhelyen eltöltött idő, másfelől az ott élete utolsó néhány évében kifejtett írói-politikai tevékenysége – ha más formában és módon is, de – hasonlóan fontos volt, mint rendkívül sokrétű reformkori munkássága. Sokan ma is azt hiszik, hogy 1848 őszén lezárult az ideg-összeroppanás miatt elmegyógyintézetbe került „legnagyobb magyar” pályája. Pedig joggal írja Kosáry Domokos a Széchenyi döblingi korszakáról írt, megkerülhetetlen monográfiájában, hogy tört szárnnyal, félig bénultan is, a zárt falak mögött ismét megtalálta a politikai cselekvés eszközét. Valóban „a farkas torkában” (Döbling másfél évszázada egy Bécs melletti község volt, ma az osztrák főváros egyik kerülete) szinte reménytelen helyzetben fogott új küzdelemhez az elnyomó hatalom ellen, s életpályáját egy utolsó, aktív fejezettel toldotta meg, amelyben végül halálának is, tiltakozásul, külön jelentősége lett.

A döblingi Széchenyiről a köz­hiedelemben máig élő, felületes képet Weöres Sándor ifjúkori versében plasztikusan rajzolta meg: „A döblingi bolondházban / futkos a gróf egymagában, / csörgősipka a fejében, / hetvenkét tőr a szivében.” Az 1848. szeptember eleji összeomlását követően több évig valóban súlyos – eleinte ismétlődő dührohamokkal tarkított –, beszámíthatatlan és magatehetetlen állapotban volt a köznapitól korábban is eltérő idegrendszerű gróf, és sokan máig vitatják, hogy kóros állapotából teljesen felépült-e dr. Goergen magán- ideggyógyintézetében. Ám kétségtelen, hogy az 1850-es évek közepétől kezdődően fokozatos javulás történt szellemi és testi állapotában egyaránt, s ebben Falk Miksa (aki újságíróként kollégájával, Kecskeméthy Auréllal együtt Széchenyi közvetlen munkatársa volt az utolsó időszakban, s mindketten könyvet írtak Széchenyi utolsó éveiről és haláláról) beszámolója szerint nagy szerepe volt Lonovics József érseknek, aki gyakran meglátogatta a döblingi beteget: „A derék férfi és jeles hazafi megtanítá a szerencsétlen grófot (…) remélni. S a reménnyel visszatért az élet öröme, a külvilág dolgai iránti részvét s az önlényének szűk határain túl terjeszkedő kedv.”

Széchenyi 1856-tól egyre inkább felhagy a teljes elzárkózással, egyre több vendéget fogad, újra felébred mohó érdeklődése az élet, a politika iránt. A maga első emeleti szobáiból (amelyeket néhány kivétellel soha nem hagyott el a több mint tizenegy év alatt!) egy fokozatosan kibővülő, külön kis világ központjaként maga kezdi megteremteni a tájékozódás, a külvilággal való érintkezés új formáit. S végül megtalálja a politikai cselekvés fegyverét: az írást. A reformkori nagy művek után 1857-ben megírja az Önismeret című, leghosszabb és legkülönlegesebb alkotását, amely szerkezetét, műfaját és stílusát tekintve semmilyen más művéhez nem hasonlítható – hol értekezés-, hol naplószerű, de legnagyobbrészt párbeszédes formájú – szarkasztikus humorú, gyilkos politikai szatíra a Habsburg-önkényuralomról és annak főszereplőiről. Beleértve az ifjú császárt is, aki 1857-ben látogat el először a „pártos honfivérrel megöntözött”, meghódított „néma tartományba”, Magyarországra. Ekkor írja meg Arany János A walesi bárdok című zseniális balladáját, benne a véres kezű Edward angol királyról szólva természetesen Ferenc Józsefre céloz, de azt ő sem tudhatja, hogy az „ötszázegyedik” – vagy inkább a legelső – walesi bárd Döblingben vele egy időben nála is keményebben kritizálja, sőt túláradó gyűlölettel gyalázza az „apostoli bitort”. Ilyeneket ír róla: a „császári komé­diás” közutálat tárgya, hiszen az ilyen „embervérszagtól büdös egyént keblének mélyében mindenki megvet, és nincs dicséret, nincs ceremónia, nincs parádé, nincs ünnep, nincs megvásárlott vagy kényszerített enthusiasmus, mely elég parfümmel bírna a vérrel saturált dögnek bűzét elnyomni”. De ugyanilyen engesztelhetetlen dühvel, durva szavakkal szitkozza Széchenyi a zsarnok Ferenc József embereit, a „halavány vámpír” Schwarzenberg herceg volt miniszterelnököt, a gyűlölt kegyenc Bach belügyminisztert, vagy a „vérszopó tigrist” és a „lágyszívű szamarat” magában egyesítő Haynaut és a többieket.

A többszörösen felségsértő, egyszerre császár- és rendszerellenes mű kéziratának elrejtését Széchenyi titkárára, állandó sakkpartnerére, Kiss Mártonra bízza. Vesztére – az 1860. március 3-i rendőrségi házkutatás során nála találják meg a legveszélyesebb Széchenyi-mű eredeti kéziratát… Az 1857 óta régi szellemi erejét és harci kedvét egyre inkább visszanyerő Széchenyi döblingi barlangja 1859-re az abszolutizmussal szemben álló magyar – főként konzervatív – politikusok valóságos zarándokhelyévé, egyúttal Széchenyi bizalmas híveinek és munkatársainak illegális politikai műhelyévé és ellenzéki sajtóközpontjává válik, amely fél Európára kiterjedő sajtókampányt indít: többek között röpiratokat készít és jelentet meg a bécsi abszolutista rendszer ellen. Ez természetesen felkelti az osztrák rendőrség figyelmét is. Albrecht főherceg, Magyarország katonai és polgári kormányzója utasítására a rendőrség szigorú megfigyelés alatt tartja Széchenyit és látogatóit, akik közé ügynököket is beépítenek. A császári kormányzat szerint a magyar konzervatívok III. Napó­leon francia császárral összefogva összeesküvést szerveznek a bécsi rendszer megdöntésére, s ennek központi irányítóját Széchenyiben gyanítják. Ennek következménye a kiterjedt házkutatás, amelyben több kompromittáló iratot lefoglalnak. Két hét múlva Thierry rendőrminiszter megüzeni a grófnak, hogy az általa évekkel ezelőtt kiválasztott menedékhely „megszűnt mint ilyen”. Ekkor omlik össze megint, immár végleg Széchenyi, s március 17-én azt írja naplójába: „…romlásom eldöntetett. Ideje, hogy egy kétségbeesett döntéssel kivonjam magam ezekből az üldöztetésekből.”

Ettől kezdve folyamatosan rohan az öngyilkosság felé, ezt április 1-jéig tartó naplóbejegyzései egyértelművé teszik. Attól fél, egyáltalán nem alaptalanul, hogy egy állami – valódi! – őrültekházába, a korabeli börtönöknél is borzalmasabb körülmények közé zárják, s ennek gondolatát nem bírja elviselni. Szorult, kétségbeejtő helyzetében három hétig gyötrődik magában, amit kivételesen izgalmas és megrendítő módon ábrázol Németh László drámájában.

Falk Miksa, hű munkatársa, aki nagycsütörtökön este találkozik vele utoljára, írja Széchenyi haláláról: „Aki 1860. április első napjaiban látta, aki hallotta, hogy folyvást csak a lélek halhatatlansága s azon kérdés fölött töprengett: vajon vannak-e oly esetek, hol az öngyilkosság nem bűn, az egy percig nem kétkedik, hogy Széchenyi valóban önkezével vetett véget életének.” – Amikor az olvasóközönség majd végre megismerheti Arany 1857-ben írt híres balladáját, már három éve halott az igazi walesi bárd, aki inkább meghalt, mintsem hogy élő halottként pokoli tébolydába zárják.

---

Hogyan halt meg gróf Széchenyi István?

Jacob Brach, Széchenyi két ápoló-inasa közül az egyik a következőket vallotta a bécsi rendőrhatóság előtt Széchenyi utolsó napjáról:

„Azon a szombati napon meg sem szólalt, csak egypár kanál levest evett. Délelőtt Zichy Geyza gróffal sakkozott. Délután velem, estefelé a társammal az »erődjátékot« játszotta, hét órától háromnegyed tízig viszont Kiss titkár úrral megint sakkozott. Mikor a titkár úr elment tőlünk, azt mondta, hogy a gróf mesterien játszott.

Ezután kivittem a lámpát a hálószobából az előszobába, és társam, aki Kiss úr után bezárta az ajtót, visszahozta a kulcsot. Majd, mint mindig, jó éjszakát kívánt nekünk a gróf, és elbocsátott bennünket, mire mi, miután bezártam kívülről az előszobára nyíló bejárati ajtót, és eltettem a kulcsát, visszavonultunk hálószobánkba.

Dörömbölést vagy lövést azon a szerencsétlen, április 7-ről 8-ra virradó éjszakán sem én, sem más senki nem hallott a házban; csupán egy páciens, aki közvetlenül a hálószoba alatt lakott, vélte úgy, mintha azon az éjszakán a feje fölött feldöntöttek volna egy karosszéket; valószínűleg a lövést hallotta meg.

Midőn vasárnap reggel hét órakor be akartunk menni szegény gróf lakásába, de sokszori kopogtatás után sem hallatszott semmi, társam elszaladt dr. Goldbergért, és aztán vele együtt léptünk be a hálószobába.

Micsoda rémületes látvány várt ott bennünket! A gróf felöltözve, szétroncsolódott fejjel ült a karosszékben, és a jobb kéz tartotta még a pisztolyt, amellyel a halálba küldte magát.

Az egyetlen szabad bejárati lehetőség egy másik ajtó volt, amely a szomszéd szobából nyílt a folyosóra. Ezt a gróf rendszerint maga zárta be, és lám csak, most is ott a kulcs a zárban. Valósággal lehetetlen tehát, hogy azon az éjszakán egy idegen kívülről benyomulhatott volna a házba. Másfelől az intézet minden lakója szerette és tisztelte a grófot, mert amaz órákban, midőn tiszta volt a szelleme, maga volt a megtestesült jóság. Ezért aztán csak a legrosszhiszeműbb vagy a leggyermekdedebb föltételezés lehetett volna azt hinni, hogy talán a gróf nem maga küldte magát a halálba.”