Magyar Hírlap online

Egy újabb Sztálingrád Budapesten

A második világháború egyik leghosszabb és legvéresebb csatájában, hatvanöt évvel ezelőtt vették be a szovjetek a magyar fővárost

Február 11. a második világháború egyik legdrámaibb napjának évfordulója. Budapest ostromának nyomai ma is sok épületen fellelhetők. Sokan nem is tudják, hogy az utcák és terek, ahol nap mint nap járnak, a magyar történelem egyik legvéresebb és legtragikusabb ütközetének a színhelyei. A budai várból a Széll Kálmán (ma Moszkva) tér és a Nagykörút felé vezető, ma csendes kis utcák egykoron a pokol kapui voltak. A kitörésre készülődő 34 ezer német és magyar katona közül csak kevesen hitték, hogy kétségbeesett ak­ciójuk véres káoszba fullad, és néhány óra múlva a többségük halott lesz, a Szomornál remélt német vonalakat pedig csak töredékük éri el. Azóta is gyakran felvetődik a kérdés: mi sarkallta Budapest védőit erre az eleve kudarcra ítélt vállalkozásra?

A szovjet csapatok 1944. december 20-án az Érd, Velencei-tó és Balaton vonalán északi irányba indított támadása fokozatosan teret nyert, december 26-án az utolsó menekülési útvonalat is elvágták. A gyűrű bezárulásával Budapesten 79 ezer fős német és magyar katonákból álló védősereg rekedt.
A  német–magyar hadvezetés nem volt felkészülve egy elhúzódó ostromra, a meglévő lőszer- és élelmiszer-mennyiség csupán néhány napra volt elég. Utánpótlást egyedül légi úton remélhettek. A napi minimális mennyiséget nyolcvan tonnában határozták meg, de ennek is alig több mint a felét sikerült csak eljuttatni a védőkhöz. Az ostrom utolsó hetei­ben az élelmiszerraktárak teljesen kiürültek, a katonák nagy része éhezett.

A védőseregnek többször is lehetősége lett volna kitörni Budapestről. Január elején hihetetlen módon még a szovjetek sem akadályozták volna az akciót, hiszen el akartak kerülni egy hosszú, jelentős erőket lekötő és várhatóan óriási áldozatokkal járó ostromot. Miután 1945. január 27-én a – Konrad hadműveletként nevezett – harmadik felmentő kísérlet is összeomlott, a Dél-Hadseregcsoport lényegében leírta Budapesten rekedt csapatait. Hitler parancsba adta, hogy a várost (a Budapest erődöt) tartani kell, megtiltotta az esetleges kitörést. A Budapest hadseregcsoport parancsnokának kinevezett, korábban rendőrtisztként dolgozó, a szabályokhoz végsőkig ragaszkodó Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer pedig nem mert szembeszállni a Führer parancsával. A felmentési kísérlet kudarcának híre természetesen a védőkhöz is eljutott. A 13. német páncélos hadosztály parancsnoka, Schmidhuber vezérőrnagy ennek hatására egy kitörési tervet dolgozott ki, de Pfeffer-Wildenbruch elvetette a javaslatot, ezzel azonban elmulasztotta az akció sikeres végrehajtásának utolsó esélyét is.

1945. február elejére a védősereg reménytelen helyzetbe került. Lőszerből és élelemből az utolsó tartalékokat osztották ki a katonáknak. A harcoló alakulatok létszáma jelentősen lecsökkent – ugyanez egyébként igaz a szovjet–román csapatokra is, például a románok a mintegy 38 ezres legénységük hatvan százalékát elvesztették –, a tüzérség, annak ellenére, hogy az utánpótlás jelentős része lőszer volt, az ostrom első heteiben kiesett. A kilátástalan helyzetet látva 1945. február 10-én Pfeffer-Wildenbruch tábornok cselekvésre szánta el magát. Elhatározta, hogy a még harcképes német–magyar egységekkel megkísérli a kitörést a Széll Kálmán téren és a Margit körúton keresztül a Hűvösvölgyi út irányába. A cél az volt, hogy a legrövidebb útvonalon, Tinnye elfoglalása után, másnap délben Szomor térségében elérjék a saját vonalakat. Csak azok csatlakozhattak a kitöréshez, akik képesek voltak erőltetett menetben 20-25 kilométeres gyaloglásra. A több mint kilencezer sebesültet kénytelenek voltak sorsukra hagyni. A német katonák többségében a kapituláció mint lehetséges megoldás fel sem vetődött, hiszen már voltak tapasztalataik arról, mi vár rájuk, ha szovjet hadifogságba kerülnek.

A kitörés menetét pontosan megtervezték: az első lépcsőben a jobb szárnyon a német 13. páncélos hadosztály, a bal szárnyon a 8. Florian Geyer SS-lovas hadosztály támad, őket követi a második hullámban a 22. Mária Terézia SS-hadosztály és a Feldherrnhalle páncélgránátos hadosztály, továbbá a magyar alakulatok. Megjegyzendő, hogy a magyar katonák többsége nem bízott az akció sikerében, és inkább a hadifogságot választva hátramaradt. Maga Pfeffer-Wildenbruch egy biztonságosabbnak tűnő külön úton, az Ördög-árok csatornáján keresztül a Bolyai-akadémiánál kívánt a felszínre jönni, ezzel elkerülve az akció legveszélyesebb részét. A szovjet csapatok azonban tisztában voltak a védők helyzetével, ezért felkészültek egy esetleges kitörés elhárítására.

Az akció 1945. február 11-én este nyolc órakor kezdődött. A gondos előkészítés ellenére a haditervet nem sikerült tartani. A Széna téren áttörni igyekvők az orosz géppuskák, lövegek és aknavetők tüzében súlyos veszteségeket szenvedtek. A kitörés véres káoszba fulladt. Az első néhány órában az akcióban részt vevőknek legalább a fele elesett. A már korábban is említett Schmidhuber vezérőrnagy még a Retek utcában halálos lövést kapott. Pfeffer-Wildenbruch, miután nem sikerült elérnie az Ördög-árokból kivezető kijáratot, a Budakeszi út egyik villájában szovjet hadifogságba esett.

A kitörésben részt vevők közül több mint tízezer embernek sikerült átverekednie magát az orosz védőöveken és ki tudott jutni a budai hegyekbe. A szovjetek azonban a kisebb-nagyobb csoportokra szakadó menekülőket felszámolták. A saját vonalakat körülbelül hétszáz fő érte el.

A kitörésben részt vevők közül csaknem húszezren elestek. Az elfogott SS-katonákra, az orosz és ukrán önkéntesekre, továbbá a járóképtelen sebesültekre biztos halál várt. A szovjet csapatok a kitörés elhárítása után sok esetben kegyetlenül bántak a hadifoglyokkal. Számos visszaemlékezés számol be ezekről az esetekről, tömeges kivégzések is előfordultak. A fogaskerekű vasút töltésén tucatszám feküdtek a feltartott kezű német hullák, de nem járt jobban a Perbál mellett magát megadó háromszáz SS-katona sem, akiket néhány órával később kivégeztek. A hátrahagyott sebesülteket több esetben harckocsival taposták el, de előfordult az is, hogy a járóképtelen sebesülteket benzinnel lelocsolták és elégették. Az oroszok dühét az okozta, hogy az ostrom alatt, a háztól házig tartó kegyetlen küzdelemben maguk is igen jelentős veszteségeket szenvedtek, ráadásul rengeteg idejüket rabolta el a főváros bevétele. Kevesen tudják, de a kitörés áldozatai közül sokan ma is ott nyugszanak, ahol 65 éve elestek. A Rózsadombon például az építkezéseken és földmunkákon számos helyen a mai napig kerülnek elő emberi maradványok.

Miután a Budapesten rekedt védők sorsa kilátástalanná vált, két lehetőség közül választhattak: a kockázatos kitörés vagy a halállal felérő, évtizedig tartó, kegyetlen hadifogság. Már nem Hitlerért és a Harmadik Birodalomért küzdöttek, csupán az életben maradás ösztöne vezette őket. Kapaszkodtak az utolsó szalmaszálba, ami jelen esetben a kitörésben való részvétel volt. A szovjetek győzelmét sokan ma is a felszabadulás napjaként ünneplik, holott egy következő, még embertelenebb diktatúra, a kommunizmus uralmának a kezdete.

A kitörésről bővebben a Nagy Magyarország történelmi magazin februári számában olvashatnak

---

Az ostrom számokban
A Budapest elfoglalásáért indított hadművelet 108 napig, a tényleges ostrom 102 napig tartott, ebből 52 napot Budapest védői teljes bekerítésben harcoltak végig. A szovjetek elképesztő veszteségek árán tudták bevenni Budapestet, mintegy háromszázezer katona halt meg, tűnt el vagy sebesült meg az ostrom 102 napja alatt. A magyar–német katonai veszteség – beleértve a hadifoglyokat is – százezer főt tett ki. A szovjetek öt városostromban (Budapest, Sztálingrád, Moszkva, Berlin, Bécs) több mint 1,7 millió katonát, 24 ezer harckocsit és 2700 repülőt veszítettek – az akkori katonai vezetésnek semmi sem volt drága.

---

Miért volt fontos Budapest?
Budapest ostroma elkerülhető lett volna, Hitlernek azonban a zalai és zistersdorfi olajmezők miatt elengedhetetlen Budapest birtoklása. Ezenkívül vélelmezhető volt hogy Budapest elestével az addig is gyenge magyar harci kedv még jobban csökkenne. Sztálinnak Budapest elfoglalásával kizárólag politikai céljai voltak, vagyis a szovjet ideológia mielőbbi bevezetése az elfoglalt területen. A szovjet diktátornak elfogadhatatlan lett volna angolszász csapatok megjelenése azokon a helyeken, amelyeket a saját érdekszférájának tekintett. Ezért adott 1944. október 28-án parancsot Budapest mielőbbi bevételére.

---

Rongyos Gárdisták
Az 1921-es nyugat-magyarországi harcokban szerveződött és a Sopron és környéke visszacsatolásában fő szerepet játszó Rongyos Gárda egységei közül több is részt vett Budapest védelmében. Egyik emblematikus figurája volt a harcoknak az akkoriban már hetvenéves Prónay Pál és a róla elnevezett különítmény. Prónayt a szovjetek elhurcolták. Húsz évre ítélték, 1991-ben rehabilitálták. Kiemelkedő hősiességről tett tanúbizonyságot a Rongyos Gárda 1938-as felvidéki szabotázsakcióiban nagy tapasztalatot szerző Vannay László és különítménye. Vannay a kitöréskor a Kútvölgy közelében esett el.

---

Civilek mint hadifoglyok
Malinovszkij marsall, hogy Budapest bevételének elhúzódását indokolja, a valódinál sokkal nagyobb, 188 ezer fős német és magyar védősereget jelentett. Februárban a harcok végeztével 110 ezer hadifogolyról adott jelentést. Természetesen a valóságban hadifogságba esettek száma meg sem közelítette ezt a számot. A hiányzó több tízezer főt a civil lakosságból fogdosták össze. Így lett hadifogoly az utcán gyanútlanul sétáló járókelő vagy akár az integető vasutas. Ha valaki megszökött, akkor mást fogtak el helyette. Ez a fajta „hadifogolygyártás” tavaszig eltartott. Az elhurcoltak közül sokan nem tértek haza.