Magyar Hírlap online

Egy magyar gróf beszélt Párizsban

A trianoni diktátumot kimondó versailles-i békekonferenciára kiutazó gróf Apponyi Albert a francia külügyminisztérium épületében az öt győztes főhatalom vezetői előtt 1920 januárjában máig vitatott, legendás beszédet mondott az igazságos béke és az új országhatárok népszavazás alapján történő meghúzása érdekében. Írásunk a híres magyar arisztokrata életpályáját vázolja föl.

Gróf Apponyi Albert és a magyar békedelegáció 1920. január 5-én a Keleti pályaudvarról
Párizsba indul (Fotó: Archív)

Apponyi Albert 1846-ban született Bécsben, Magyarország egyik legtekintélyesebb nagybirtokos családjában. Az Apponyiak hagyományosan Habsburg-párti arisztokrata família voltak (apja az 1830-as és 40-es években az udvarhű konzervatív erők egyik vezéralakja volt), ám – ellentétben a legtöbb mágnáscsaláddal, köztük a Széchenyiekkel és a Batthyányakkal is – gyermekeiket magyarul nevelték. A fiatal Apponyi Albert már gyermekkorától tökéletesen beszélte anyanyelvét – ékesszólása egész pályafutása során legendás volt.

Politikai karrierje nem indult túl szerencsésen. 1872-ben választották be az Országgyűlés alsóházába Deák-­párti programmal. Már ekkor kiütközött az, ami később évtizedeken át végigkísérte közéleti útját: a függetlenségi baloldalnak túl konzervatív és aulikus, a kormánypártnak túl klerikális és nemzeti volt. Az akkoriban szokásos hároméves ciklus után ki is bukott a parlamentből, pedig három helyen is indult. Végül csak két esztendő múlva egy idő előtt megüresedett Árva megyei mandátumot sikerült megszereznie. Ekkor már a formálódó konzervatív ellenzék jelöltjeként indult, s évtizedekre ez volt az a közeg, amelyben igazi politikai otthonra lelt.

A következő évtizedekben – noha két ízben rövid időre visszatért a Szabadelvű Pártba – Apponyi fokozatosan a kormányon kívüli jobboldali erők vezetőjévé vált. A kor akut problémájában, a haderőkérdésben alapvetően egyetértett a függetlenségiekkel, ám az országgyűlési munkát megbénító obstrukcióról úgy vélekedett, hogy „a gyógyszer rosszabb a bajnál”. A korszakban szinte egyedülálló, mértékadó, de határozott ellenzékisége a század utolsó éveiben a legtekintélyesebb politikusok közé emelte.

Az ellenzéki összefogás 1905-ös választási győzelme után 1910-ig kultuszminiszter volt. Ezek az évek alkotják pályafutásának talán legvitatottabb időszakát. A néptanítók jövedelmének vagy az állami és egyházi iskolák jogviszonyának szabályozása lényegesen rendezettebbé tette a hazai közoktatási rendszert, ám az ezekben a törvényekben megbúvó magyarosítási tenden­ciák erős felháborodást váltottak ki a nemzetiségi értelmiség körében. Munkásságát nemcsak a román, szerb vagy szlovák képviselők, de magyar kortársainak egy része is bírálta, megkésettnek és felületesnek tartva a miniszter törekvéseit (Tisza István a „tyúkszemre hágás politikájának” nevezte a lex Apponyit”, amellyel magyarrá tenni nem, de magunkra haragítani képesek lehetünk a nemzetiségieket).

Több mint száz év távlatából talán már megállapítható: Apponyi alapvetően helyesen látta a magyart még oktatandó idegen nyelvként sem előíró 1868-as nemzetiségi törvény túlzott nagyvonalúságát (napjainkban a környező országokban élő magyar diá­koknak mindenhol tanulnia kell az államnyelvet). Ám a századelő pattanásig feszült politikai hangulatában, a fokozódó pánszláv és nagyromán propaganda légkörében ez a jogszabály sokkal inkább jelentett gyú­anyagot a szeparatista mozgalmaknak, mint valós megoldást a nemzetiségek Magyarország iránti lojalitásának komplex problémájára.

Apponyi a Tisza István vezette Nemzeti Munkapárt 1910-es választási győzelme után ellenzékbe vonult, ám a világháború kitörésekor egyik leglelkesebb és legőszintébb hirdetője volt a treuga Deinek, a különböző politikai irányzatok közötti nemzeti egységnek, sőt ennek jegyében 1917–18-ban kormányzati pozíciót is vállalt. Az 1918. őszi összeomlást követően az első pillanattól kezdve tisztában lévén a Károlyi-féle felelőtlen kormányzat veszélyességével, visszavonult a közélettől. A vörösterror idején rövid ideig bujkálni is kényszerült, majd ausztriai birtokain talált menedéket.

A kommunista diktatúra bukása után ismét bekapcsolódott a politikai életbe. Meggyőződéssel hirdette, hogy a tragikus csőcselékuralom után nem a bosszú, hanem a nemzeti kiengesztelődés korának kell elkövetkeznie. Sürgette az általános és titkos választójog bevezetését, mivel úgy vélekedett, hogy az alsóbb néprétegek bevonása a döntéshozatalba csökkentheti fogékonyságukat a szociális demagógiára. Véleményével kisebbségben maradt, tekintélye azonban az ország új vezetőinek szemében is megkérdőjelezhetetlen volt.

A versailles-i béketárgyalások magyar delegációjának vezetésére őt kérték fel – már csak azért is, mert az agg politikuson kívül más aligha vállalkozott volna a kevés sikert, ám annál több kudarcot és megaláztatást ígérő feladatra. Munkatársainak a kor legkiválóbb szociológiai, etnográfiai és földrajzi szakértőit kérte fel. Köztük gróf Teleki Pált is, aki elkészítette a Kárpát-medence első, valóban reális viszonyokat tükröző nemzetiségi térképét. A híres „vörös térképen” a zord hegyvidéki régiók – ahol legfeljebb pár tucat román, szlovák, vagy ruszin pásztor élt – a valóságnak megfelelően lakatlannak és nem nemzetiségi többségű területeknek voltak jelölve.

A magyar delegáció 1920. ja­nuár 7-én érkezett a francia fővárosba, nyolc darab, sok száz oldalas dokumentációval alátámasztott jegyzékkel. Ezeket ugyan udvariasan átvették tőlük, igaz, rögtön hozzá is téve: érdemi vitára vagy alkudozásokra ne is számítsanak. (Hetekkel később derült csak ki, hogy az anyag jelentős része még a döntéshozók asztaláig sem jutott el.)

Apponyi legendás beszéde január 16-án hangzott el – a közhiedelemmel ellentétben nem Versailles-ban a konferencia nyilvánossága előtt, hanem Párizsban, a francia külügyminisztérium egyik szűk kis helyiségében, az antant főhatalmainak képviselői előtt. A francia, brit, olasz, amerikai és japán delegáltak türelmesen végighallgatták a magyar gróf másfél órás, angolul és franciául is előadott, olaszul összefoglalt szónoklatát – ám érdemi reakciók nem születtek. Egyedül Lloyd George brit kormányfő tett fel néhány kérdést, különös érdeklődést mutatva a vörös térkép iránt.

Apponyi párizsi beszéde kilenc évtized múltán is viták kereszttüzében áll. A kortársak nagy része a trianoni diktátum érvrendszerét könyörtelen logikával szétzúzó rétori mestermunkának, az 1945 utáni marxista történetírás pedig a reakciós, soviniszta úri Magyarország kritikátlan, korlátolt dicsőítésének tartotta, jórészt a gróf nyakába varrva a békeszerződés súlyos feltételeit.

A valóság azonban az, hogy Ap­ponyi – és tulajdonképpen az egész magyar delegáció – párizsi szereplése csupán csekély jelentőségű epizódja volt a békekonferenciának, amely már hónapokkal korábban döntést hozott minden lényeges kérdésben. Tény, hogy a történelmi Magyarország megbonthatatlan egysége és integritása, amely a beszéd gerincét adta, ekkorra már nem volt egyéb puszta fikciónál. A gróf gazdasági és történelmi érvei előtt – persze évekkel később – a győztesek számos képviselője adózott elismeréssel, ám 1920 zord telén a legnagyszerűbben megalkotott szónoklat sem menthette volna meg hazánkat a tragédiától. A döntést ekkorra már rég meghozták a fegyverek – amelyeket oly lázas könnyelműséggel dobatott el a magyar katonákkal Károlyi Mihály és kormánya.

Apponyi gróf beszéde valóban gyönyörű szónoklat volt, de ekkor már sajnos nem lehetett más, csak megkapóan impozáns sírköve a halálra ítélt történelmi Magyarországnak. Párizs döntőbírái talán egy percre elérzékenyülhettek a múlt századból érkező agg politikus nagyszerű szavain, ám ez egy percre sem gátolta őket abban, hogy torz békeművükkel megvessék a következő rettenetes évszázad alapjait.

---

„Habár ellenségünk volt…”

Apponyi Albert 1933. február 7-én hunyt el Genfben, diplomáciai missziója teljesítése közben. Halálát Magyarországon nemzeti gyász követte, emlékének világszerte számosan adóztak tisztelettel. Az egykori győztes országokban, Franciaországban, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban is tisztelgő nekrológok sora született. Tekintélyére jellemző, hogy a bukaresti Dimineata így búcsúzott tőle: „Habár ellenségünk is volt, megrendülve fogadjuk halálának hírét, mert tudjuk róla, hogy hatalmas államférfija volt nemcsak Magyarországnak, hanem Európának, s rendkívüli műveltségét világszerte ismerték. Magyarország gyászában mi is részt veszünk.”


A történelmi Magyarország hivatása

„A történelmi Magyarország töltötte be azt a feladatot, hogy oly államot tartva fenn, amelyben egyensúly és biztonság uralkodott, megvédte Európát a keletről fenyegető közvetlen veszedelmek elől. Ezt a hivatását tíz századon át töltötte be, és erre egyedül organikus egysége képesítette. Folyóink és völgyeink rendszere, amelyek a határokról kiindulva a középpont felé törekszenek, oly egységet alkotnak, amely csak egységes hatalom által kormányozható. (…) A történelmi Magyarország tehát Európában egyedülálló természetes földrajzi és gazdasági egységgel rendelkezik. Területén sehol sem húzhatók természetes határok, és egyetlen részét sem lehet elszakítani anélkül, hogy a többiek ezt meg ne szenvedjék. Ez az oka annak, hogy a történelem tíz századon át megőrizte ezt az egységet. Önök visszautasíthatják a történelem szavait mint elvet egy jogi konstrukció megépítésénél, de a történelem tanulságát, amelyet az ezer éven át hangoztatott, figyelembe kell venniük. Nem a véletlen, hanem a természet szavai beszélnek itt.”
(Apponyi Albert, Párizs, 1920. január 16.)