Magyar Hírlap online

Börtönviszonyok a pártállamban

A hazai börtönökben a középkorias tortúrát nagyüzemi szinten az NKVD-s Garasin Rudolf vezette be a Rákosi-diktatúrában. Az osztályalapú „igazságszolgáltatás” és börtönigazgatás még 1956 után is sokáig működött.

A szabadságvesztés mint büntetés az újkor találmánya. A római jog carcerja, a germán népjog „fogsága” és a középkor börtönei lényegében csak a vizsgálati fogság célját szolgálták a test „rituális” megtörése előtt. Angliában és Nyugat-Európában a 16. és a 18. század között alakult ki a szabadságvesztés büntetésének terjedésével a modern börtönszisztéma, amely nálunk csak a 19. század második felében, osztrák minta alapján honosodott meg, középpontjában a bűnbánattal és a rabmunkával.

Az első világháború előtt tíz országos fegyház működött: Illava, Lipótvár és Munkács a Felvidéken, Nagyenyed és Szamosújvár Erdélyben, továbbá Sopronkőhida, Vác, Márianosztra (női fegyenceknek, 1950-től pedig Kalocsa lesz a női börtön), Szeged és az 1896-ban, a millenniumi ünnepségek idején átadott Budapesti Országos Gyűjtőfogház. Trianon után csak a felük maradt határainkon belül, s ezeket – a kiegyezéskori liberális gyakorlattal szemben – katonás szellemben szervezték át. A szigorral gyakoribbá vált a megbilincselés, a leláncolás és a kényszerzubbony alkalmazása, de igazán középkorias tortúra csak a második világháború utáni éveket jellemezte.

Már 1944. december 23-án – egy nappal az ideiglenes kormány megalakulása után – Debrecenben létrehozták a Börtönügyi Osztályt. Ekkor tűnt fel a színen Garasin Rudolf, a szovjet NKVD magyar származású őrnagya, aki a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban Vorosilov marsall és Szviridov altábornagy egyik tanácsadója volt. 1951-ben ő vezette be a hazai börtönökben a futószalagszerű üzemi munkát, s Princz Gyula őrnaggyal együtt – aki az Államvédelmi Hatóság börtönügyeiért felelt – beindította a recski és a tiszalöki kényszermunkatábort. A börtönök 1952-ben az igazságügytől átkerültek a belügyhöz, s a büntetés-végrehajtás első országos parancsnoka Garasin lett. Megtagadta az elítélteknek küldött nyugati, életmentő gyógyszerek kiadását, napirenden volt a verés és az éheztetés: mindezért enyhe büntetése volt a sorsnak, hogy Garasint ’56-os kudarcai miatt végül is a mongóliai magyar nagykövetségre száműzték. (Neve szóba került az október 25-i, Parlament előtti vérengzés egyik irányítójaként is.)

A forradalom idején a belügy szerint háromezer politikai s tízezer köztörvényes szabadult, az utóbbiak közt sok olyan paraszt és munkás volt, akit szabotázsért, munkalassításért, élelmiszer-rejtegetésért vagy jegyüzérkedésért ítéltek el. (Csak 1950 és 1953 között közellátás elleni bűntett miatt 102 450 embert ítéltek el.) Az igazán veszélyes közbűntényesek legvéresebb lázadása Sopronkőhidán zajlott le, ezt a soproni nemzetőrök biztosítása mellett az őrség leverte, s a szegedi Csillagban is benn maradtak a nagyítéletesek.

Sátoraljaújhelyen 1956 decemberében a zendülőket ugyancsak megtörték. A forradalmat követő megtorlásokban az elítélteket ellenforradalmár és osztályidegen elemekre, dolgozó osztályhelyzetű politikaiakra, „piti” bűnözőkre, súlyos visszaesőkre, dolgozó osztályhelyzetű, üzemi (fusizás, fekete fuvar, szerszámlopás) bűnelkövetetőkre osztották. Létrejött a nevelési szolgálat, ám Kovács Gyula ezredes, Garasin utóda 1960 februárjában egyértel­műen kijelentette, hogy a burzsoá ideológia ellen a harcot továbbra is fokozni kell. Ez az elv érvényesült az április 4-i korlátozott amnesztia után kitört váci éhségsztrájk elfojtásában: Földes László belügyminiszter-helyettes nem átallotta azt mondani a válságstáb viharos ülésén, hogy ez 1956 után a legsúlyosabb ellenforradalmi cselekedetnek minősítendő. Ha Algírban néhány tucatnyi politikai sztrájkol, a világsajtó tele van a hírrel, itt pedig ezerötszáz! S ráadásul ’56-osok! A Földes elrendelte hírzárlat jól működött: a többedmagával büntetésből Nosztrára vitt Bibó István megveréséről sem tudott senki. (Egyébként a Földes dinasztia balról ma is jelen van közéletünkben, mintegy ellenpontozva a Fidesz Bibó-kultuszát.)

Csak az 1963-as nagy amnesztia után szűnt meg fokozatosan az osztályalapú megkülönböztetés, a gyakorlatban azonban még sokáig alkalmazták. Az „ENSZ-amnesztia” 6416 politikai és közbűntényes előtt nyitotta meg a börtönkaput. Legalább hatszáz – Pákh Tibor szerint ezer – ’56-os azonban bennmaradt, s volt köztük, aki csak húszévi börtönbüntetése letölte után szabadult. (Egyiküket, „Gonosz” Kovácsot autó ütötte el: erről még ma is regélnek a józsefvárosi öreg iszákosok.)

1963-ban az igazságügy-minisz-térium visszakapta a börtönök felügyeletét, s 1966-ban négy letöltési fokozatot hoztak létre: a szigorított börtönt, a börtönt, a szigorított bv. munkahelyet s az ennél lazább bv. munkahelyet. (Az utóbbi fő bázisa a baracskai rabgazdaság volt: Baracska a munkakerülők, a „káemkások” révén fogalomként be is vonult a köznyelvbe és a kabaréba.) Kádár János ekkor már ország-világ előtt úgy nyilatkozott, hogy Magyarországon nincsenek politikai foglyok. A Gyűjtőfogház – amelybe összegyűjtötték őket – befogadó könyvei meghazudtolják a párt első titkárának szavait: 1970-ben még ötszáz, igaz, 1980-ban már csak ötven fő körül mozgott a számuk. 1988-ban tíz–tizenöten lehettek, az utolsó féltucatnyi „izgató” jó negyedévvel a pártállam önfeloszlása után, 1990. március 14-én lépte át a gyűjtő kapuját.

Nos, nézzük a „puha diktatúra” mérlegét. Az utolsó fogva tartott egyházi személy, Lénárd Ödön atya 19 évet ült, s csak pápai sürgetésre szabadult. Voltak csendőrök és katolikus papok elleni perek még 1971-ben is, egyes galerik ügyét – mint a nagyfásokét – államellenesként kezelték. A fiúk megdobálták még az állampárt székházát, Titóra, Dubcekre és a „Dél-Amerikában élő Hitlerre” esküdtek. 1967-ben végezték ki egy bányász összeesküvő (s vonatrobbantó), a forradalmat erőszakkal kirobbantani akaró csoport vezetőjét, Hamusics Jánost. A nyolcvanas években a katonai szolgálatmegtagadók száma a „jehovákkal” együtt jóval száz fölé emelkedett. 1981 decemberében a Jaruzelski-féle katonai diktatúra kihirdetése után a főképp csempészés miatt lefogott lengyelek sztrájkolni kezdtek a gyűjtőben, s elérték, hogy általában is enyhítsenek a benti szigorúságon. A fegyház, szigorított börtön, börtön és fogház rezsimmel a jogalkotók sokat visszacsempésztek a dualizmus kori Csemegi Kódex büntetőtételeiből.

A nyolcvanas évek reformjainak köszönhetően a rendszerváltást nem kísérték olyan véres börtönlázadások, mint másutt Kelet-Európában. Amikor Vácott egy „puttonyos” felgyújtotta magát, halála nemhogy felkorbácsolta volna az indulatokat, hanem inkább csillapítólag hatott. Az általános liberalizálás jegyében az 1987. december 31-i igen magas, 22 543 fős fogvatartotti létszám 1990-re 12 319 főre csökkent: megszűnt a szigorított őrizet (a „puttony”), a munkaterá­piás kezelés (az alkoholisták Nagyfája), a szigorított javító-nevelő munka, s már 1987-től jelentősen csökkent az előzetes letartóztatottak száma. Amikor Nagy Imre és társainak tetemét sikerült megtalálni a 301-es rabparcellában, és azonosítani, ünnepélyes eltemettetésük a rendszerváltás szimbóluma lett. Tucatnyi szamizdat forgott tiszti kezekben a nosztrai, recski, a gyűjtő- és Fő utca-beli s a váci szenvedések történetéről, s olyan dolgokról lehetett nyíltan beszélni, mint a depriváció (elszegényedés), a fiatalkorúak pszichés agresszivitása, a homoszexuálisok viselkedésmódjai vagy az „etnikum” kérdése. Az állampárti börtönigazgatás nyelvezete szinte észrevétlenül tűnt el a liberalizálás bűvöletében.

---

Könyvtári és punk „izgatás” a Kádár-rezsimben

A különböző forrásokból származó adatok szerint 1965 és 1985 között 5700 politikai bűncselekményt követtek el. Bohózatba illő dolgok is előfordultak: így született meg a könyvtári izgatás bűntette. P. G. gyanúsított rendőrhatósági figyelmeztetésben részesült a gyanú beigazolódásával, mivel „a Károlyi Mihályné által írt: Együtt a száműzetésben és Együtt a forradalomban, valamint Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel című könyvekben (Gyurkóé Kádár Jánosról szólt) különböző megjegyzéseket tett, egy-egy mondatot aláhúzott, áthúzott, kérdőjelekkel, felkiáltójelekkel látta el azokat. Megjegyzéseivel megkérdőjelezi az azokban szereplő személyek elbeszéléseinek tényszerűségét, a történetek hitelességét, a szocialista társadalmi rendszer érdekében kifejtett tevékenységüket.”

Az ehhez hasonló „könyvtári izgatás” a Gyűjtőfogházban is előfordult, amelynek ötlete egyébként méltó lett volna a Svejk után szaglászó Bretschneider nyomozóhoz is: hogyan lesz egyszerű könyvrongálásból izgatási precedens? A kései szocializmus kifogyhatatlan volt az ilyen tréfákból. A szegedi CPg-re (Coitus Punkgroup) az Országos Rendező Iroda (ORI) nagyhatalmú főnöke, az ’56-os múltjával is dicsekedő Erdős Péter a Kritika 1983. évi júliusi számában hívta fel a figyelmet. Az írás „Felszólalás szennyhullám ürügyén” a punk dalokkal s főképp a CPg dolgaival foglalkozott. Erdős csak azt nem mondta el, hogy akik neki nem tetszenek, azoktól rendőrségi engedélyt kér a szerepléshez, a rendőrség viszont ORI-engedélyért őhozzá küldi vissza őket. A játék ettől kezdve büntethetővé válik.

A büntetőeljárásban ott a punkon az I: izgatás. Nem véletlen, hogy a CPg ügyének tárgyalása után néhány nappal így énekeltek punkok, csövik és digók: „Erdős Péter, Péter bácsi, Ne haragudj ránk, A mi anyánk kurva…” Németh László nagy utópiája, az osztályok valódi összeölelkezése soha nem látszott olyan naiv ábrándnak, mint a kádárizmus utolsó évtizedében.