Magyar Hírlap online

Az 1956-os forradalom sebesültjei

Múltidézés. 2. rész. Heroikus munkát végzett a magyar orvostársadalom, a segítő személyzet, az ápolók, közülük sokan haltak hősi halált

Több mint ötven év telt el az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc óta, s a mai napig sem tudjuk pontosan, mennyien sebesültek meg a több hétig tartó harcokban, mi történt velük, hányan hunytak el közülük. Vitaindítónak szánt írásunkban szeretnénk hozzájárulni e régi adósság törlesztéséhez.

A szerző tanszékvezető egyetemi tanár a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán, írása első részét tegnapi számunkban közöltük.



A kórházi sebesülthalálozás tényeinek eltitkolására közvetve a legbiztosabb adatot az 1957. évi Statisztikai évkönyvben találjuk.

Az 1957-es Statisztikai évkönyvben feltüntetik ugyan, hogy „hadműveletek során elszenvedett sérülésbe” 1956-ban 2562-en, 1957-ben 13-an haltak meg, viszont valószínűleg a forradalom alatt szerzett sérüléssel összefüggő halálozások száma 40-50 százalékal magasabb! (Így balesetek, kivégzés, erőszak, balesetszerű zuhanás, gépkocsibaleset, központi idegrendszerre ható sérülések, keringési vagy légzőrendszer betegségei miatt 8370-nel többen haltak meg 1956-ban, mint 1955-ben.)

Okkal feltételezhetjük ennek alapján, hogy a forradalomban lövési sérüléseket szenvedőket – haláluk esetén – nem a valós halálok alapján regisztrálták. Ezt támasztja alá az Egészségügyi Minisztérium statisztikai osztálya alapján készített kimutatás, amelyben szintén ugrásszerűen megnőtt ugyanezen halálozások száma, de lövési sérülésből eredő halálozást nem tartanak nyilván. Tették ezt annak ellenére, hogy az OMSZ megmaradt naplói szerint egyértelműen lövési sérüléssel szállították kórházba a sebesülteket.

A nyilvántartások manipulálására, megbízhatatlanságára ismét egy személyes példa.

Dr. Kovács Ferenc 24 éves tanársegéd halálának körülményeit jól ismerjük. A fiatalember 1956. október 24-én délelőtt kenyérért állt sorba a VIII. ker. Krúdy u.–Rökk Szilárd utca sarkán. Egy közeledő szovjet tank lőni kezdte a sorban álló civileket, ők erre menekülni kezdtek egy közeli kapualjba.

Dr. Kovács Ferenc előreengedte a nőket, eközben fej- és nyaklövést kapott. Azonnal a Baross utcai Klinikára szállították, ahol „arc- és nyaktöréssel” került felvételre, a „nyaki gerinc is sérült, légzésbénulás lépett fel, kb. 3 órás mesterséges lélegeztetés után szívmegállás, exitus.” Bár Horváth Miklós–Tulipán Éva könyvében Dr. Kovács Ferenc halálának oka lövési sérülés – az anyakönyv ezt tartalmazta! –, a fenti hivatalos statisztikába a tragikus haláleset, a korrekt orvosi kórlap ellenére bekerülhetett a légzési vagy a keringési rendszer miatti halál miatt is. Dr. Kovács Ferencet ezután a klinika kertjében temették el, 1956. december 10-én exhumálták, s a Farkasréti temetőben, családi sírboltban helyezték végső nyugovóra.

Dr. Kovács Ferenc viszont a Jenei Károly-féle temetői nyilvántartásban nem szerepel, így bár az orvostársadalom 1956 hősi halottjaként tartja nyilván, neve a statisztikai–egészségügyi adatbázis alapján valószínűleg nem 1956-os – s forradalombeli – halottként szerepel – annak ellenére, hogy így anyakönyvezték, s a halál körülményei egyértelműek. (Azonos a helyzet nagymamám halála esetén, mint korábban írtam.)

A kórházi történésekkel kapcsolatban egy eddig feltáratlan, komoly súlyú körülmény is létezik.

A harcok során számos központi helyen lévő kórház kapott több aknatalálatot, belövést. (Koltói Anna Kórház III. számú Sebészeti Klinika, II. sz. Gyermekklinika, II. számú Sebészeti Klinika, Bakáts téri kórház stb.)

Az, hogy mennyi beteg halt meg a belövésekkor, kideríthetetlen – nyilván nem tudott mindenki a pincébe menni –, egy adat azonban jelzi a valószínű, szörnyű tragédiákat. A II. Belklinika 25-ös számú kórtermében egy november 4. utáni belövés után minden beteg meghalt. Dr. Lehőcz Vera mentőorvos a szétlőtt Bakáts téri kórházhoz ment mentőkocsival a sérülteket menteni. Visszaemlékezése szerint több beteg meghalt a kórházban. A mentőautót a szovjetek szétlőtték, dr. Lehőcz Vera egész életére rokkant lett.

Röviden említeni kell e körben a szovjet sebesültellátást és halálozást. Az eddig valószínűsíthető adatok szerint a szovjetek vesztesége is nagyságrendekkel nagyobb volt az általuk elismertnél (670 halott, 1520 sebesült, 51 eltűnt). Bár a szovjeteknek hadikórházaik voltak, s igyekeztek gyorsan elszállítani sebesültjeiket, magyar egészségügyi intézményekben számtalan szovjet katonát láttak el korrekten, diszkriminációmentesen. (Például a II. Sebészeti Klinikán 37-et, az összes sebesült mintegy tíz százalékát.)

A szovjet katonai vezetés ezt elismerte, megköszönte.

Megemlítendő, hogy a fővárosi kórházak annyira zsúfoltak lettek sebesültekkel, hogy több szükségkórházat kellett nyitni.

Ezek után néhány adat a fővárosi kórházakról. Ismét meg kell jegyezni, hogy a kórlapok csak a II. számú Sebészeti Klinikáról kerültek feldolgozásra, a többi kórházban történtekre csak néhány visszaemlékezés nyomán deríthetünk némi fényt. (Vidéki kórházakról – a salgótarjánit kivéve – semmi adat, visszaemlékezés.)

– A II. számú Sebészeti Klinikán 1956. október 23. és november 9. között 378 sebesültet ápoltak. A magyar sebesültekből 34-en haltak meg, a 37 szovjetből tízen. A halálozási arány mintegy tíz százalék. Fontos, hogy dr. Dubecz Sándor az ambuláns és a fekvőbetegek esetén együtt közli a tíz százalék halálozást. A klinikát november 5–6-án „a háborús viszonyok miatt” ki kellett üríteni, így a betegellátás csak korlátozott ideig tartott.

– Az I. számú Sebészeti Klinikán 25–30 orvos és negyven medikus, folyamatos, heroikus munkával háromezer fekvő és ugyanennyi ambuláns beteget látott el. (tíz százalék halálozás mellett mintegy hatszáz halott, kivetítve az előző bekezdésből.)

– Jakó Géza visszaemlékezése szerint a Péterfy kórházban október végéig mintegy hatszáz halott volt, őket egymásra halmozva raktak fel a patológián. November 4. után a súlyos sérültek sorra haltak meg.

– Dr. Felkai Tamás szerint a viszonylag kisebb Mentőkórházból a harcok után két teherautóval vitték el a halottakat.

– Dr. Hősz Dezső szerint a Vas utcai kórházban minden osztályt ki kellett üríteni, mert több száz sebesült volt.

– Dr. Radó György szerint a Honvéd Kórházba a forradalom első 48 órájában hatszáz sebesült érkezett.

E töredékes visszaemlékezésekből is jól látható, hogy – csak néhány budapesti kórház adatait vizsgálva – tarthatatlan az a titkos statisztikában szereplő adat, hogy 1956-ban 19 ezren sebesültek meg a forradalomban, s közülük ezren haltak meg.

A Statisztikai évkönyv adatai, a visszaemlékezések alapján valószínű, hogy a forradalom és szabadságharc összes sebesültje az országban százezer körül lehetett. (Beleértve a bármely helyszínen ellátott sebesülteket, a szovjet sebesülteket is.)

Ha a II. számú Sebészeti Klinika tízszázalékos sebesülthalálozását kivetítjük e számra, mintegy tízezer lehet csak a sebesültek között a halálozás. (Ebbe nem számítanak bele a harcok, sortüzek helyszínén meghaltak, s a megtorlások áldozatai.)

A halottak közül mintegy nyolcvan százalék lehet a magyar polgári lakosság és felkelők halottja, húsz százalék a magyar és a szovjet egyenruhás egységek halottja.

Az adatokból látható, milyen heroi­kus munkát végzett 1956-ban a magyar orvostársadalom, a segítő személyzet, az ápolók. Többen haltak közülük hősi halált, és számosan szenvedtek megtorlást. Valószínűsíthető, hogy 1956 egészéről, a sebesültek számáról, a halottakról, az orvosok tudtak a legtöbbet; nem véletlenül ítélték hallgatásra őket, s visszaemlékezéseik csak szűk nyilvánosságot kaphattak az elmúlt húsz évben is.

(Részlet a szerző közeljövőben megjelenő, hivatkozásokkal kiegészített könyvéből)