Magyar Hírlap online

"Arad pedig a magyar Golgotha..."

Egyetemes magyar gyásznap: 1849. október 6-án sújtott le a győztes császáriak bosszúja a honvédsereg katonai vezetőire

1849 nyarára a magyar szabadságküzdelem magára maradt, s a honvédhadsereg, amely 1849 tavaszán egész Európának megmutatta, hogy mire is képes, a túlerővel – jelesül a cári és a császári hadsereg nyomasztó erejével – szemben tehetetlennek bizonyult. Kossuth kormányzó elhagyta az országot, s bekövetkezett a világosi fegyverletétel 1849. augusztus 13-án. „Arad pedig a magyar Golgotha…” – mondotta egykoron Kossuth az aradi vértanúk emlékművének avatásakor gramofonlemezre az 1890-es években. 1849. október 6-án Aradon a honvédsereg egy altábornagyát, tizenegy tábornokát és egy ezredesét végezték ki, Pesten pedig az első felelős magyar miniszterelnököt.

A császári-királyi hadsereg 1849. július 1-jén kinevezett magyarországi főhadparancsnoka, Julius Jacob von Haynau táborszernagy alapvetően úgy gondolta, hogy a „forradalmi Hydra” fejét, a honvédhadsereg tábornoki és törzstiszti karát statáriális úton kivégezteti, s mindazokat hadbíróság elé állítja, akik valamikor a császári hadseregben szolgáltak, vagy támogatták a honvédhadsereget. Tervei megvalósításához Bécsből teljesen szabad kezet kapott.

Hogy milyen ember is volt, s mit lehetett tőle várni, a legtömörebben Ludvigh János, Kossuth egyik kormánybiztosa fogalmazta meg: „Haynau egy oly ember, ki kegyetlenkedésben gyönyört talál. Magok az osztrákok is tébolyodott bolondnak tartották. Ő kegyetlenkedési hajlama után ítélve egyetlenegy fogolynak sem fog megkegyelmezni, hanem valamennyit megöletni.”

Ludvighnak igaza volt, mivel már augusztus végén megkezdődtek a kivégzések. Az elsők között volt báró Mednyánszky László őrnagy és Ormai (Auffenberg) Norbert vadászezredes. Haynau erről így számolt be egyik tábornoktársához írott levelében: „… tegnapelőtt megkezdődött a dolog, felakasztattam egy Auffenberg nevű egyént, aki valamikor hadnagy volt a Mazzuchelli-ezredben, aztán ezredes és Kossuth segédtisztje. – Kiss, Leiningen, Poeltenberg, Vécsey stb. is követni fogja, mihelyst megérkezik. Az eljárás a lehető legrövidebb lesz, megállapítjuk az illetőről, hogy tisztként szolgált nálunk, és fegyveres szolgálatot teljesített a lázadó hadseregben. Ekképp az eljárásokat a legrövidebb időn belül befejezzük… Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ha kell, a fejemmel szavatolok érte, mert gyökerestől irtom ki a gazt.”

„Kegyelmet a megtévedteknek”

A világosi fegyverletételt köve­tően I. Miklós, minden oroszok cárja az osztrák uralkodóhoz írott levelében kegyelmet, nem pedig megtorlást javasolt: „Adjunk hálát istennek, kedves barátom, ezért a kedvező eredményért, adjunk hálát neki, hogy megelégelte alattvalóink vérének hullását, és alkalmat ad neked, hogy uralkodói jogaink legszebbikét, a helyesen értelmezett kegyelmet gyakorolhasd… Kegyelmet a megtévedteknek, barátod kéri ezt számukra…”

Az aradi várbörtönbe szállított tábornokok elleni hadbírósági eljárás azonban Haynau elképzeléseinek szellemében indult meg 1849 augusztusának végén. A vádlottak a fennmaradt peranyag tanúsága szerint arra hivatkoztak, hogy őket a törvényes uralkodó, V. Ferdinánd – őt követte a trónon 1848. december 2-tól I. Ferenc József, akit csak 1867-ben koronáztak magyar királlyá – jóvoltából kerültek a magyar honvédseregbe, esküjüket mindvégig megtartva. A vértanúk mindegyike a Habsburg Birodalom császári-királyi hadsere­gé­ben szolgált a szabadságharc előtti időszakban, s a kapott parancsokat maradéktalanul mint hivatásos tisztek mindig is teljesítették. A tábornokok egy része nem is volt magyar születésű: Leiningen gróf – birodalmi német – csak törve beszélte a magyart, Poeltenberg Ernő pedig csak a huszáros káromkodások terén jeleskedett a magyar nyelvből, lévén osztrák születésű, Damjanich tábornok szerb, míg Knezich horvát származású volt. Az ítélethirdetésekre a felsőbb megerősítést követően, október 5-én reggel hét órakor került sor.

Utolsó éjszaka

Visszaemlékezésekből tudhatjuk, hogy a halálra készülők utolsó éjszakájukon számot vetettek földi életükkel, megírták búcsúleveleiket, lelki vigaszt kaptak a kirendelt egyházi személyektől. Aulich Horatiust olvasott, Török, mint vérbeli mérnökkari tiszt, Vauban könyvét lapozgatta a várerődítésről, Lahner fuvolán játszotta Donizetti Lammermouri Lucia című operájából a haldokló Edgar dalát, a „rácok ostora”, Damjanich Franz Bott hóhért invitálta szivarozni, Dessewffy pedig jóízűen aludt…

Latour gróf meggyilkolásának egyéves évfordulóján, 1849. október 6-án reggel fél hatkor vezették ki a várárokba a kegyelemből „por és golyó általi” halálra ítélteket. Négyen azért részesültek ilyen kegyelemben, mert a császári csapatok előtt tették le a fegyvert és nem az oroszok előtt, vagy nem harcoltak közvetlenül a császári hadsereg ellen. Ők a következők voltak: nemes elméri és ittebei Kiss Ernő altábornagy, Dessewffy Arisztid és Schweidel József tábornokok, Lázár Vilmos ezredes.

A többi kilenc tábornok még hallotta a lövések dörejét – a 31 éves Leiningen tábornok utolsó levele szerint: „Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben” –, mielőtt a bitófákhoz kísérte őket a kivezényelt sorgyalogság. Az akasztás is oly megható jelenetek sorát produkálta, mint a főbe lőtteknél, amiből kiderült, hogy ezek az ízig-vérig katonák tiszta szívvel és emelt fővel álltak a bitófa alá, önérzetüket mélységesen sértette az a megalázó halálnem, amelyet nekik szántak, hiszen az akkori közfelfogás szerint nem volt katonához méltó az akasztás.

Mivel a „bresciai hiéna”, Haynau táborszernagy ragaszkodott hozzá, hogy Latour halálának évfordulóján legyen a kivégzés, a felmondási idejét töltő hóhér még tisztességes bitófákat sem tudott ácsolni, így egy építkezésről szerzett be cölöpöket, s segédeinek igen erős fizikai munkájukba került, míg egy-egy elítéltnek eltörték a nyakcsigolyáját. Az alábbi sorban szenvedtek ki a kötél általi halálra ítélt tábornokok: Ernst ritter Poelt von Poeltenberg, Török Ignác, Lahner György, Knezich Károly, Nagysándor József, Karl August graf zu Leiningen-Westerburg alt Leiningen, Aulich Lajos, Damjanich János, gróf Vécsey Károly.

Poeltenberget kegyelemből elsőként akasztották fel, Vécsey gróf viszont azért volt az utolsó az akasztottak sorában, mivel császárhű apja külön kérte, hogy fia végignézze társai haláltusáját. Vécsey gróf, mielőtt a bitóhoz lépett volna – régi haragosa –, a herkulesi termetű Damjanich holtteste elé állott, letérdelt előtte, s mintegy bocsánatkérésként megcsókolta annak kezét.

Gáspár András tábornok, aki 1849. április 14. után szögre akasztotta szablyáját, nem volt a halálra ítéltek között. Tekintettel arra, hogy egykoron Bécsben a 9. Miklós-huszárezred tisztjeként Ferenc József lovaglótanára volt, s a függetlenségi nyilatkozat után nem szolgált tovább, kegyelemből többesztendei várfogsággal sújtották. Az aradi kivégzéseket így örökítette meg emlékezetében: „Akik látták őket az utolsó útjukon, azt mondották, hogy a kísérő katonaság lógatá a fejét szomorkodván; de a hős hadfiak mindannyian büszke daccal menének. Úgy mesélik, hogy Damjanich még élcelőde is folyvást… És napokig úgy éreztem magam, mintha valami mocsok esett volna rajtam, hogy nem valék közöttük.”

További kivégzések

Pest-Budán ugyanezen a napon végzett sortűz az Újépületben az első magyar kormány felelős miniszterelnökével, Batthyány Lajos gróffal.

A császári hadbíróságok sorra gyártották a halálos ítéleteket, amelyeket aztán Európa felháborodása miatt nem hajtottak végre, hanem azokat várfogságra módosították, honvédek és honvédtisztek ezreit pedig kényszersorozás útján külhoni garnizonokba szállították, minél távolabbra magyar hazájuktól. Kevesen tudják, hogy a 14. aradi vértanú a széphalmi nyelvújító, Kazinczy Ferenc fia, Kazinczy Lajos ezredes volt, őt 1849 októberének végén végezték ki, a Petőfi által megénekelt egykori Württenberg-huszárkapitányt, Lenkey János tábornokot pedig az őrületbe kergették, s 1850 januárjában szenvedett ki az aradi várbörtönben.

---

Damjanich János imája

Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra

Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!

Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliám­nak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.

Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.