Magyar Hírlap online

Akik őrizték a nemzeti gondolatot

Népi mozgalom a Kádár-rendszer idején

Az idén tavasszal történelmi esély nyílt meg a magyar jobboldal előtt. A két világháború közötti negyed évszázad keresztény-nemzeti kurzusa után több mint negyven eszten­deig elképzelhetetlen volt a közéletben bármilyen nyíltan vállalt konzervatív állásfoglalás.

A második világháború után a „jobboldaliság” a legsúlyosabb – alanyára nézve a legveszélyesebb – szitokszavak egyikévé vált, amellyel a kommunista diktatúra megbélyegezte lényegében minden lehetséges vélt vagy valós ellenfelét. Sokan várták, hogy ez a helyzet 1989 után gyökeresen megváltozik – ám a konzervativizmus igazi szellemi-erkölcsi rehabilitációja az elmúlt két évtizedben mégis elmaradt. Természetesen alakultak, működtek, sőt kormányon is voltak jobboldali pártok, de az igazi paradigmaváltás sem a tudományos, sem a közgondolkodásban nem következett be.

Az utóbbi években többen fogalmaztak meg olyan vélekedést, hogy ennek fő oka a magyar konzervativizmus „gyökérmetszése”: mivel a második világháború után lényegében szisztematikusan kiirtották, illetve külső vagy belső emigrációba szorították a jobboldali értelmiséget, 1989 után nem maradt olyan élő hagyomány, amelyhez visszatérhetnének. Egyesek ebből azt a következtetést is levonták, hogy a hazai konzervativizmus életre hívásához, felfrissítéséhez kénytelenek vagyunk külföldi mintákat átvenni. Azzal nehéz volna vitatkozni, hogy a kommunista diktatúra negyven éve alatt a hatalom mindent megtett a tőle akár csak leheletnyire is jobbra álló politikai, társadalmi vagy szellemi erők szétzúzására – de hiba volna elismernünk, hogy ez az igyekezet teljes sikerrel járt. A marxista intellektuális „hipózás” minden erőfeszítés ellenére sem tudta tökéletesen kiölni a magyar szellemi erőtérből a hagyománytisztelet, az összetartozás és a hazaszeretet ethoszát. Hosszú évtizedeken át legális, nyilvános fórum híján informális utakon, baráti és szakmai körökben tovább éltek, sőt – ahogy kicsit is enyhült a párt „vasöklének” szorítása – terjedtek is ezek a gondolatok. A nemzeti gondolat tovább élésének egyik legfontosabb műhelye a népi mozgalom volt. A magyar népi mozgalomhoz hasonló irányzatok Európában majd mindenhol megjelentek, ahol hirtelen felpörgött a modernizáció, s mögötte jelentős tömegek kullogtak reménytelenül lemaradva. Ezeknek az embereknek a hétköznapjait, gondjait a nagyvárosi, urbánus értelmiség – ha ismerte egyáltalán – idegenkedve, közönyösen, mintegy fura egzotikumként szemlélte. 1918–19 forradalmainak motorja ez az urbánus kör volt. A véres vörös- és fehérterrorba, majd a trianoni diktátumba torkolló események okozta sokk hívta életre a népi mozgalom első előzményeit, csíráit. E gondolatkör lényege, hogy a ’18–19-es tragédiáért a kiváltságaikat féltő magyar uralkodó rétegek, a közönybe és önpusztításba menekülő középosztály, illetve a népétől elidegenedett urbánus értelmiség együttesen felelős. Az egyetlen kiutat egy új, magyar nemzeti középosztály és szellemi elit megteremtése jelentheti. A konzervatív kurzus kezdetben kifejezetten rokonszenvezett ezzel az elképzeléssel, a népi mozgalom „spiritus rectorát”, Szabó Dezsőt szinte az ellenforradalom hivatalos írójává emelték. Ezt korántsem csupán érdekből tették: a magyar jobboldaliság e máig nem eléggé kutatott, sokszor félreértett szakaszára a társadalmi reformok iránti nyitottság legalább annyira jellemző volt, mint a sokszor hangsúlyozott szenvedélyes nacionalizmus és antiszemitizmus.

A húszas évek első néhány esztendejének elmúltával, a konszolidáció éveiben aztán a hatalom fokozatosan kihátrált az ellenforradalom vehemensebb figuráinak – így Szabó Dezsőnek is – az elképzelései mögül. A harmincas évek elején egy fiatal új írógeneráció jelent meg, amelynek a parasztság problémáira, a magyar falu válságára való válaszkeresés már nemcsak társadalmi felelősségérzetből fakadó kötelesség volt, hanem határozott program. Erdélyi József, Sinka István és Illyés Gyula költészete, Tamási Áron, Szabó Pál prózája, Németh László regényei és esszéi vagy Kovács Imre, Darvas József, Szabó Zoltán szociográfiai mélységű, de szépirodalmi igényű falurajzai egyedülállóan új hangot ütöttek meg a magyar irodalomban, társadalomtudományban és közéletben egyaránt. Műveik kiadását nagyrészt a népi mozgalom legendás szervező egyénisége és könyvkiadója, Püski Sándor intézte.

Ezt a hagyományt kívánta folytatni a világháború után megalakult Nemzeti Parasztpárt is. Az ország bolsevizálásának forgatókönyvébe természetesen nem férhetett bele egy önálló parasztpárt létezése, így a pártban megbúvó kriptokommunisták hatalomra segítését követően az NPP-t is beolvasztották a Hazafias Népfrontba. A kommunista hatalomátvétel után a hivatalos kultúrpolitika rövid idő alatt teljesen kiszorította a népi mozgalmat a magyar szellemi életből. A parasztpárt egykori vezetői, Szabó Zoltán, Kovács Imre emigráltak, Németh László műfordításokból élt, Illyés Gyula pedig nagy ritkán, kedvetlenül publikált egy-egy közepesnek is jóindulattal mondható verset. Az igazi remekműveket – mint az Egy mondat a zsarnokságról című verset – az asztalfióknak írta.

Az 1956-os forradalom szellemi előkészítésében és rövid diadalmenetében is meghatározó szerepe volt a népi mozgalomnak. A szabadságharc leverése után tehát a népi mozgalmat Kádárék egyértelműen a rendszer ellenségei közé sorolták be. Ezzel együtt azonban az ekkor formálódó Aczél Görgy-féle kultúrpolitika jegyében alkut ajánlottak nekik: a népieknek éppúgy el kellett tűnniük a politika színpadáról, mint a Rákosi-korszakban, de ha hajlandók voltak lemondani alkotói szabadságukról, kaphattak publikálási lehetőséget. Ebből a karanténból hosszú, taktikus küzdelemmel, számos esetben meghátrálásra kényszerülve, de mozgásterüket folyamatosan tágítva, a hetvenes évek végére sikerült kitörniük.

Bár az „aki nincs ellenünk, az velünk van” kádári–aczéli elve alapján lassan megindult a népiek és a hatalom közeledése, ez a viszony korántsem volt felhőtlen. Már Illyés első, ’56 után megjelent verse, a Sötét volt az utca is óriási felháborodást váltott ki „vonalas” körökben: a sötétben botorkáló költő alakjában a helyét nem találó megvakított magyar nemzet allegóriáját látták. Jegyezzük meg, az ellenzékiek közül is sokan így értették a verset. Ezt azonban Illyés nemcsak nyilvánosan, hanem privát naplójában is tagadta. Mindenesetre ez jó alkalmat szolgáltatott Marosán Györgynek, hogy sajátos, minden jó ízlést nélkülöző stílusában kirohanásokat intézzen a költő – és rajta keresztül a népiek köre – ellen.

Később Kodolányi, majd Féja is visszatértek az irodalmi életbe, de nem szakították meg a kapcsolatot továbbra is hallgató vagy elhallgattatott társaikkal sem. Rendszeres népi találkozók voltak a Belvárosi, illetve a Múzeum kávéházban. A belügyi szervek persze árgus szemekkel figyelték a népieket, sőt 1962 tavaszán koncepciós pert is indítottak Püski Sándor és négy társa ellen.
Egy materialista alapú rendszer még akkor is szörnyű pusztítást tud végbevinni, ha nem gyakorol véres diktatúrát. A Rákosi-féle terror, majd az ’56-ot követő megtorlás bizonyos mértékig még erősítette is az emberek egymás iránti szolidaritását. Az igazán veszélyes bomlás – az agyakban, s még inkább a lelkekben, a társadalom sok száz éves természetes szövedékében – a „boldog békeidőkben”, a viszonylagos konszolidáció időszakában indult meg. A hozzávetőleges jólét sarjadásnak indította a több évtizedes nemzet- és családellenes neveléssel elvetett veszélyes magvakat. Mindeközben az anyaországtól ezerféle adminisztrációs eszközzel elszigetelt, határon túlra szakadt nemzetrészek elnyomása minden korábbit felülmúló lendülettel folytatódott. Ezekre a jelenségekre egyedül a népi-nemzeti irányzat alkotói mutattak rá – már ekkor is kiváltva az urbánus-liberális értelmiség értetlen felháborodását.

A hatalom rettegett e témáktól, hiszen a társadalmi és nemzeti felelősségérzet felerősödésének egy „Quisling-kormány” sosem örül, másrészt a térségre kényszerített, s jórészt a magyarság kárára megvalósított „pax societicát” is veszélyeztette. Ily módon kialakult egyfajta érdekközösség – jó két évtizeddel a kilencvenes évek közepén bekövetkezett „hivatalos” összeborulás előtt –– a „vonalas” kommunisták és a liberális „demokratikus” ellenzék között.

A magyar jobboldal a diktatúra bukása utáni két évtizedben is lényegében folyamatosan e kettős nyomás alatt működött: a magukat 1989 után is átmentő ortodox marxisták éppúgy kizárólag pejoratív, lesajnáló hangnemben vagy épp a „szélsőségesektől” óvva beszéltek a konzervatívokról, mint egykori liberális ellenzékük. Az idei választások után Magyarország történelmi lehetőséget kap arra, hogy tisztába kerüljön jövőjével és múltjával is – a konzervativizmus pedig arra, hogy történelmi szerepet töltsön be ebben a folyamatban. Rajtunk múlik, élünk-e vele.

---

Mintha csak ma írta volna
„Iskolai tananyagainkból vagy teljesen hiányoznak, vagy jelentéktelenül, formálisan szerepelnek …a kontinuitás alaptörvénye, a felelősség a jövő, a gyermek, a család iránt. És ahova nézünk, mindenfelől az ellenirányú hatások: mozgalompótló szórakoztatóipar, alkohol, narkó, szexuálisinger-zuhany felcímkézve a »haladás«, sőt a »forradalom« karátjelével: fiatalok tömegei nevelődnek arra, hogy a családi élet »túlhaladott«, lányok tömegei az anyaság megvetésére.” E sorokat nem nap­jainkban, hanem csaknem harminc esztendeje vetette papírra a nemrégiben elhunyt Fekete Gyula 1981-ben megjelent, hatalmas vitát kiváló Száz év című munkájában. A kötetben hihetetlen éleslátásról tanúbizonyságot téve vette észre azokat a jelenségeket, amelyek azóta sokszorosára dagadtak.