Magyar Hírlap online

Aki szóra bírta a földet

Száz éve született László Gyula régész, a kettős honfoglalás elméletének atyja

Őstörténetünkben a szenvedély kerekedett felül, s a józan mérséklet valósággal árulásnak számít, írta A „kettős honfoglalás” című, 1978-ban megjelent könyvében László Gyula. Az elmúlt század egyik legnagyobb – és egyben legszerényebb – polihisztora nagyon sokat tett azért, hogy ne csak fantáziáljunk, de jobban belelássunk sokat vitatott múltunk mélységes mély kútjába.

„Hazajött Erdélybe meghalni. Körútjának első állomásán, Nagyváradon szólította magához a Teremtő a magyar régészet és képzőművészet nagy öregjét, László Gyulát” – így búcsúzott Erdély nagy fiától a Nagyváradon megjelenő Bihari Napló 1998. június 23-i számában Szilágyi Aladár újságíró. Az idős mester az elhunyta előtti estén utolsóként vele beszélgetett, és azt mondta, hogy ő még Krőzusa az időnek. Másnap, június 17-én reggel karosszékében érte a hirtelen halál, mielőtt elindult volna az előadására. Egy nappal korábban távozott körünkből, mint hogy megélte volna a 88 év, 88 plusz 8 napot. „A fekvő nyolcas, a végtelen jelképezi az emberi élet teljességét és az idők határtalanságát; ez többszörösen megadatott neki” – írta róla egyik régész tanítványa.

László Gyula 1910. március 14-én a Székelyföld és a Szászföld határvidékén levő Kőhalom községben, unitárius és református székely szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. Még az iskoláskor előtt megtanulta néptanító édesapjától Kölcsey Himnuszát, és ifjúkoráig úgy hitte, hogy a „Vár állott, most kőhalom” sor az ő szülőhelyére s annak híres várromjára vonatkozik. Az Anjou-kori szász vár keltette fel régészeti érdeklődését, hét-nyolc éves fiúként ott végezte első „feltárását”: a sziklák között újkőkori cserepekre bukkant, máskor meg nagy izgalommal böngészgette a várbörtön feliratait.

Ám a boldog gyermekkornak hamar vége szakadt. Először az 1916-ban Erdélybe betörő, fosztogató román királyi csapatok elől menekültek el Balatonlellére, majd a rövid hazatérést és kolozsvári tartózkodást követően, az 1918-19-es impériumváltozás után a megszállók kiutasították a román államnak esküt tenni nem hajlandó id. László Gyulát és családját. Az alig tízéves fiú magyarországi életét Szolnokon „önálló vagonlakóként” kezdte, majd Budapestre került, amikor szüleinek nagy nehezen sikerült lakást és munkát találniuk. László Gyulának egész életét meghatározta a székely és népi származás. Budapesti gimnazista korában két célt tűzött maga elé: hogy kikutatja a székelység eredetét, és nagy festő lesz. Előbb az utóbbi pálya felé kanyarodott az útja: miután megnyerte a középiskolai országos rajzversenyt, felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol olyan kiváló mesterei voltak, mint Rudnay Gyula, Csók István, Réti István, Glatz Oszkár és Lyka Károly. A főiskola végeztével ösztöndíjasként bejárta fél Európát. Amikor a Louvre-ban kézbe vette s alaposan megnézte Leonardo da Vinci eredeti rajzait, hirtelen úgy érezte, hogy le kell tennie a ceruzát, ecsetet, hazajött, és amit főiskolás korában rajzolt, mindent elégetett. Aztán beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetemre, s a művészettörténet, néprajz, földrajz mellett régészetet tanult. A Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban és a Nemzeti Múzeumban gyakornokként kezdett dolgozni, és 1940-től, amikor Kolozsvár (Észak-Erdéllyel együtt) visszatért Magyarországhoz, László Gyula a Bolyai Egyetem tanáraként, kutatójaként a honfoglalás kori régészettel foglalkozott. Tüneményes gyorsasággal készült el összegező igényű, terjedelmes főművével, A honfoglaló magyar nép életével, amelyet Püski Sándor könyvkiadó 1944-ben jelentetett meg. 1949-től ismét Budapesten élt, dolgozott, tanított, régészgenerációk sorát nevelte ki.

Nyugdíjazása utáni legfontosabb művének az 1988-ban megjelent Árpád népét tartotta. Bevezetőjében így fogalmazta meg a Magyarországon elsőként általa kikísérletezett és művelt régészeti néprajz lényegét: „…a múlt nem azonos azzal, ami megmaradt belőle. Nagyrészt csak a szilárd anyagokból való tárgyak vagy a nyelvi emlékek maradtak meg, az érzelmi, lelki mozzanatok a semmibe enyésztek. Mi megkíséreljük feleleveníteni azt is, ami feledésbe merült, mert enélkül a múlt nem élet, legfeljebb csak technika- és eseménytörténet.” Mi volt László Gyula titka? Az, hogy megtanult olvasni a földben is, és ezáltal eljutott az ásatás teljesen egyéni és eredeti módszeréhez. Erről így vallott: „Húsz esztendőmbe került, mire odáig jutottam, hogy ne csak azt lássam meg, ami a földben van, hanem azt is, ami a föld felett – lehetett, csak nyoma, emléke, látszólag nem maradt. Pedig e »nincs« is »láthatóvá« válhat, csak igen-igen kifinomult módszerekkel, eszközökkel kell közeledni hozzá. (…) S nagyon hosszú, lassú, csapdákkal, tévedésekkel teli úton kellett végigbukdácsolnom, mire megtudtam: az is valóság, amit nem látok.”

László Gyula sok évtizeden át ásta, vizsgálta, elemezte a honfoglalás kori temetőket, és fokozatosan tárult fel előtte a halott falvak élete. A csontvázak, viseletek, fegyverek, lószerszámok, díszek, ékszerek, étkezési- és munkaeszközök maradványai László Gyula számára olyan „tanúvallomások” lettek, amelyekből megpróbálta egyre pontosabban és részletesebben rekonstruálni, láthatóvá tenni a több mint ezer évvel ezelőtti magyar települések mindennapi életét, műveltségét és közösségi szerkezetét, rendjét.

A rengeteg adat egységes értelmezése során az 1960–70-es évekre dolgozta ki a „kettős honfoglalás” elméletét, vagy ahogy ő fogalmaz: feltevését, ami László Gyula régészeti-történészi életmű-felének (a másik fele a képzőművészet volt) a központi elemévé vált. E forradalmian új, sok vitát kiváltó, a Kádár-rendszer hivatalos történettudósainak többsége által elutasított feltevés lényege az, hogy amikor Árpád népe megjelent a Kárpát-medencében (a 9. század végén), itt már nagy tömegű magyar népet talált. Az egyre nagyobb számú temetői ásatások leleteiből László Gyula arra a következtetésre jutott, hogy a 670-680 körül a Kárpát-medencébe keletről beáramló késő-avar (onogur vagy onogundur) népnek és Árpád népének régészeti hagyatéka igen jól elkülönül (más a temetkezési módja, más a fegyverzet, a viselet, a lószerszám stb.). E két nép temetőinek térképre vetítése azt mutatja, hogy nagyrészt nem egymásra települtek, hanem egymást mozaikszerűen kiegészítve népesítették be a Kárpát-medencét, és nyoma sincs egyfajta hódítás eredményeként bekövetkező pusztításnak vagy rátemetkezésnek. A 11. századtól már adománylevelek, falu-, patak- és dűlőnevek, a terepjárások leírásai, személynevek sokasága tanúskodik arról, hogy a Kárpát-medence belsejét csaknem színmagyar szállásterületek foglalták el, csak itt-ott voltak szláv, valamint a török népekre jellemző foltok. Ahol a késő-avar temetők sűrűjét találták, ott is nagyrészt magyarok voltak a helynevek, éppúgy, mint Árpád magyarjai településeinek területén. Kik adhatták a magyar helyneveket ott, ahol Árpád magyarjainak sírjai, telepei hiányoznak? Természetesen akik ott laktak: a késő-avarok, akiket a korabeli Európában – Nyugattól Bizáncon át az oroszokig – onoguroknak (ungar, ungarus, hungarus, ongarese, venger stb.) hívtak. Az is bizonyságot nyert, hogy a 8–9. században – tehát Árpád népének honfoglalása előtt! – sok onogur-magyar név bukkan fel a nyugati forrásokban, sőt ismert volt egy strata ungarorum/via hungarorum (magyar út) is.

Bár a hivatalos történetírás és -oktatás máig sem fogadta el László Gyula kettős honfoglalás elméletét, mégis szégyen, hogy a Széchenyi-díjas polihisztor tudóst a Széchenyi alapította Akadémia nem választotta tagjai közé. Ugyanakkor a Magyar Művészeti Akadémia egyik megbecsült tagja volt, s e körben mondta el egy évvel a halála előtt, hogy nagyon szerette volna kidolgozni a kettős magyar történelem képletét, de már nincs rá ideje. Szerinte az egyik történelem 670 táján az onogur-magyar földművesekkel kezdődött és a jobbágyság történetével folytatódott, a másik pedig a nemesség történetét foglalja magában a 896-os honfoglalástól kezdődően. A két történelem 1848-ban: a nemzeti érdekegyesítés, a jobbágyfelszabadítás, a jog- és teheregyenlőség megvalósításával egyesült. László Gyula a tanítványaira hagyta örökül az előbbi, nagyrészt még megíratlan történelem kutatását, hiszen ő egész életében a szegény emberek régésze akart lenni.

---

László Gyula halálhírére

Királyi hites helyen
Váradon érte a halál
hosszú élet után
Erdély nagy fiát
magyarok minden tudóját
professzorok professzorát
Szent LÁSZLÓ GYULÁT!

Nagy Gáspár verse, 1998

---

A tárgyakat idővé oldani
„Régebben a régészet – és a mai napig is – nagy százalékban elsősorban tárgytudomány volt. A szablyák, edények formája, veretek mintakincse és a többi. Én más irányban indultam el. Tudomásul vettem mindent, amit jól csináltak, de nem a szablyaformákat kerestem, hanem azt kutattam, hogyan gondolkoztak azok, akik használták. Tehát emberivé igyekeztem tenni a régészetet, a tárgyakat idővé oldani, munkává oldani, használat közben figyelni, emberséget tapasztalni a régészet anyagában. Azt hiszem, hogy ez lassacskán teret hódít majd.”
Az utolsó hazai beszélgetés László Gyulával (Magyar Nemzet, 1998. június 20.)