Magyar Hírlap online

A szabadságharc keresztjei

„In hoc signo vinces” – vagyis e jelben győzni fogsz, tartja a latin közmondás. A kora középkortól kezdve a kereszt motívumként megjelent a hadizászlókon. A keresztes lovagoktól kezdve a ’48-as magyar honvédekig szinte minden hadviselő fél hadijelvényein látható a római katolikus egyház szimbóluma.



A magyar szabadságharcban a honvédzászlókon is ott díszelgett a magyar államcímerben lévő hármas halmon álló, apostoli kettős kereszt, de ezek mellett szerep jutott a tábori lelkészeknél lévő megfeszített Krisztusnak is. Emlékezetes a Révész György rendezte Mint oldott kéve című televíziós sorozat, amely báró Mednyánszky Cézár tábori főlelkész életét mutatta be, és Sárközi György azonos című regényén alapult. A film egyik emlékezetes jelenete az 1849. február 26-27-i kápolnai csata azon része, amikor a Kápolna községet átszelő Tarna patak hídjánál Mednyánszky Cézár „avanti soldati” felkiáltással biztatta a megingott Zanini-zászlóalj Velence környékéről származó olasz katonáit, s a rárontó császári gyalogost halálra sújtotta a kezében szorongatott feszülettel, olyannyira, hogy az ezüstfeszület kicsorbult. Természetesen nem egyedülálló esetről van szó, hiszen az 1848/1849-es függetlenségi háborúban számos alkalommal jutott szerep a tábori lelkészeknek és a feszületeknek.

A branyiszkói ütközet

1849. február 5-én az „ánglius oroszlán”, Guyon Richárd ezredes hadosztályának jutott feladatul, hogy a feldunai hadtest csapatai számára megnyissa az utat a felvidéki bányavárosokból a Branyiszkói-hágón keresztül. A támadásban részt vevő 33. zászlóalj katonáit maga biztatta rohamra, és sajátos német nyelvű beszédet intézett katonáihoz: „Vorwärts dupla lénung, rückwärts kartács schiessen.” Vagyis: ha előrementek, dupla zsoldot kaptok, ha hátráltok, kartáccsal belétek lövetek. Az első roham kudarca után be is váltotta ígéretét, majd maga állt a rohamoszlop élére. Segítségére volt a feldunai hadtest tábori lelkésze, Erdősi Imre piarista szerzetes, aki a kezében lévő feszületet folyvást előre dobálta a hóba, s szlovákul lelkesítette a megszeppent tót honvédeket: „Ugyan már, fiaim! Otthagynátok az Úristent ezeknek a pogányoknak?” A siker kiaknázásából a jászkunokból toborzott, régi sorozású 12. Nádor-huszárezred egyik osztályának harcedzett huszárjai is kivették a részüket, hiszen parancsnokuk, báró Üchritz Emil őrnagy osztálytrombitását maga mellé vette, s a „roham” jelet fúvatta vele. A császáriakat megtévesztette a trombitaszó, s azt gondolván, nagyobb magyar erő lendült támadásba, állásaikat feladták.

Mednyánszky Cézár hőstette

A kápolnai csata második napján a Tarna-vonal mentén tovább folytatódott a küzdelem a császári és a magyar főerők között Kál és Kápolna térségében. Dembinski tábornok a Luigi Venturini őrnagy vezette 16. Zanini-gyalogezred katonáiból álló zászlóaljat a kápolnai híd visszafoglalására küldte. A harcolókat Psotta Móric és Molnár Ferdinánd őrnagyok lelkesítették. Ekkor csatlakozott hozzájuk báró Mednyánszky Cézár, a VII. hadtest római katolikus törzslelkésze, és a roham élére állt. Magasra emelt feszülettel vezette a derék taljánokat a hidat védő 29. Schönhals-sorezred bakái ellen. Az ellenséges gyalogság soraiban zavart idéztek elő, de azok hamar összeszedvén magukat, ellentámadásba lendültek. Hiába viselkedett hősiesen a teljes papi ornátusba öltözött Mednyánszky, az olasz zászlóalj katonáinak zöme megadta magát. Ő maga csak úgy menekült meg, hogy a rátámadó ellenséges gyalogost agyonvágta keresztjével. A küzdelmet a hídnál igen érzékletesen festette meg Than Mór: a kép középpontjában, a híd előtt láthatjuk Mednyánszky Cézárt, a kezében tartott feszülettel. E jelenetről Klapka György tábornok így emlékezett meg: „A zászlóalj élén lelkesítő bátorsággal halad a sereg tábori papja, Mednyánszky Cézár, kezében a magasra emelt kereszttel. (…) a Zanini zászlóalj is, semmit sem adva a pusztító kartácstűzre, a faluba nyomul, elfoglalja és megszállja az első házakat, de a további rohamnál egyszerre öt zászlóalj (…) fogja körül, és mert sehonnan sem kap segítséget, nagyobb részben fogságba esik.”

Az aradi vértanúk feszületei

1849. július 20-án nagyszabású lovassági ütközetre került sor a magyar és az orosz csapatok között, amelyben eldőlt, ki a vitézebb: a magyar vagy az orosz huszár. Ebben a küzdelemben egyesült a magyar hadközép és balszárny, amely 11 huszárszázadot tett ki. A 9. Miklós- és a 12. Nádor-huszárezredek részéről egy-egy század kezdte meg a lovasrohamot, míg a 17. Bocskai-huszárezred négy százada tartalékban maradt. Dessewffy Arisztid tábornok az 5. Koburg- és a 16. Károlyi-huszárezred öt századát vezényelte „attakírozásra”.

A márciusi ifjak egyike, báró Degré Alajos a 16. Ká­rolyi-huszárezred al­szá­zadosaként vett részt az összecsapásban, ő maga is megsebesült. Az ütközetről és Desse­wffy tábornok helytállásáról a következőkben emlékezett vissza: „Amint ráütöttünk az oroszokra, egy-két perc alatt be voltunk kerítve. Iszonyú küzdelem és mészárlás fejlődött ki; szabadulnunk semerre sem lehetett, mi volt más hátra, mint verekedni az utolsó emberig, vagy megadni magunkat. Mi inkább akartunk meghalni. Sorainkban küzdött önkénytesen Dessewffy Arisztid, teljes tábornoki díszben – amely hasonló volt a császári tábornoki díszöltözethez, sűrű, aranyzsinóros atilla és nadrág, csukaszürke mente és kócsagtollas mosómedveprém kalpag, mellén a másodrendű érdemkereszttel, s mert a veres atillát meg a keresztet látták a muszkák, később állították, hogy az a püspök, aki velünk attakírozott, roppant vitéz volt.”

A történet ezzel még nem ért véget. A világosi fegyverletételt köve­tően Degré Alajos alszázados mint fogoly Zerinden találkozott egy orosz huszártiszttel, s a következő párbeszéd zajlott le köztük: – Mi ismerjük egymást. – Azt hiszem, kardjaink találkoztak. – Mégpedig derekasan mindkét részről. Ugye Turánál? – Amint az egyenruháról látom, igen. – Én is arról ismertem rád. Ej, csak azt a püspököt láthatnám, aki ott veletek harcolt. Az valóságos halál angyala volt, oly irtást vitt végbe. – Velünk püspök? – Igen: veres díszben, mellén nagy, kettős kereszttel. – Visszagondolkoztam. – Ah, tudom már, az nem püspök, hanem Dessewffy tábornok volt. – Mindnyájan azt hittük, még ezredesünk is, pedig ő már volt Magyarországon (…)

Az utolsó, feszülethez köthető szabadságharcos-történet 1849. október 6-hoz köthető. A tizenhárom aradi elítéltet – tizenkét tábornokot és egy ezredest – a gyászos bécsi forradalom leverése után állították a császári-királyi katonai törvényszék elé, közülük négyet kegyelemből por és golyó általi halálra ítéltek.

Köztük volt Schweidel József tábornok, aki nem orosz, hanem császári csapatok előtt tette le a fegyvert. Az október 6-án az aradi vársáncokhoz kivezetett tisztek közül Schweidel tábornokot Bardócz Sándor lelkész kísérte utolsó útjára, s közöttük az alábbi párbeszéd hangzott el:

A kivégzés helyén Schweidel Bardócznak – kezét megszorítván – a kezében levő feszületet ezen szavakkal adta át: „Tisztelendő úr! Íme, ezen feszületet atyámtól örököltem, s ezt a harcok zajában is mindig magamnál tartottam. Kérem, adja át a fiamnak.” De mintha agyában valami eszme villant volna meg, visszakérte a feszületet, s így szólt: „Kezeim között akarom tartani, s úgy vele meghalni: ne irtózzék azt onnan kivenni, fiamnak átadni.” A pap a megbízást is híven teljesíté, s a keresztet a fiának átadta. Fia, Schweidel Béla, a 4. Sándor-huszárezred kapitánya megkapta a feszületet, amely a szabadságharc azóta is legféltettebb relikviája.

Haynau táborszernagy, aki az összes egykori császári tisztet ki akarta végeztetni, azzal kérkedett, hogy a „forradalmi hydra” fejét levágja, s Magyarország egy évszázadra elveszti kedvét, hogy újabb forradalmat csináljon. Mindenesetre azoknak lett igazuk, akik tiszta szívvel és emelt fővel álltak bíráik elé, azon tudatban, hogy az „…igaz ügy örökre veszve nem lehet! Dicsőség emléküknek, akár honvédek, akár papok, vagy népfelkelők, avagy nemzetőrök voltak. Hálával tartozunk Nekik!”