Magyar Hírlap online

A király nélküli királyság

Kilencven éve választották kormányzóvá Horthy Miklós fővezért, vele nyugalom és prosperitás köszöntött a trianoni Magyarországra

A trianoni diktátum árnyékában kilencven évvel ezelőtt Horthy Miklós kormányzóvá választásával új korszak kezdődött a magyar történelemben. Az otrantói hős a kommunista gyilkosoktól terrorizált, gazdaságilag összeomlott, a megszállóktól kifosztott ország vezetését vette át a Magyar Királyság történelmének legnehezebb időszakában.

Az elmúlt hat évtized marxista történetírásának torzításaival ellentétben hatalmas ünneplő tömeg fogadta az 1919. november 16-án Budapestre bevonuló Horthy Miklóst. A főváros és az egész ország közvéleménye kíváncsi várakozással tekintett a Monarchia flottájának utolsó parancsnokára, az otrantói hősre, a Nemzeti Hadsereg fővezérére, aki addig – a szegedi ellenkormányban betöltött hadügyminisztersége kivételével – tartózkodott a direkt politizálástól. A bolsevik terror és a minden képzeletet felülmúló román szabadrablás után Budapest népének elsöprő többsége mindenekelőtt létbiztonságra és nyugalomra vágyott. Horthy darutollas vitézei – a kortárs balos sajtó és az 1945 utáni hivatalos történetírás által mértéktelenül felnagyított atrocitások ellenére is – meghozták ezt a stabilitást.

Horthy budapesti bevonulása után nem sietett a politikai élet sűrűjébe vetni magát. Amikor a kommunista diktatúra bukását követően szinte azonnal rivalizálni kezdő pártok a különböző pozíciók betöltése feletti viták miatt képtelennek bizonyultak az érdemi együttműködésre, a fővezér rendre váratlan megjelenésével, és „hazafias kötelességükre” való erélyes figyelmeztetéssel teremtett „konszenzust”. Konkrét kormányhivatalt azonban nem vállalt, a közvéleménnyel – néhány exkluzív interjút kivéve - lényegében csak hadparancsaiban tartotta a kapcsolatot. A sajtó és az értelmiségi elit hamar ráébredt, hogy a fővezér nyilvános katonai utasításaira érdemesebb odafigyelni, mint a politikusok frázisaira, hiszen végeredményben úgyis mindig az történik, amit a Nemzeti Hadsereg feje akar. Ezzel természetesen ő maga is tisztában volt. Budapesten – szembesülve a kommünárokat felváltó régi-új politikai elit kisstílű pozícióharcaival és tehetetlenségével – Horthynak hamar meggyőződésévé vált: a Nemzeti Hadsereg vezetőjeként kötelessége – felhasználva tekintélyét és fegyveres erejét – valamilyen kezelhető mederbe terelni a parttalan vitákat. Ha kell, hatalmi szóval is. 1919 végére a közvélemény nagy része mindenféle hivatalos titulus nélkül is egyfajta pártpolitikai vitákon kívül, illetve felül álló, konszenzusteremtő, stabilitásgarantáló szerepkört tulajdonított neki – pontosan olyan attribútumokat, amilyenekkel egy államfő rendelkezik.

Az államforma meghatározása hónapokig szinte megoldhatatlan feladatnak látszott. Az előző egy esztendőben végzetesen lejáratódott köztársaság fenntartását gyakorlatilag senki sem támogatta. Kikiáltását, mint illegitim lépést, lényegében „zárójelbe tették”. Így azonban a politikai elit kimondatlanul is a jogfolytonosság álláspontjára helyezkedett. Sokan természetesnek tartották volna, hogy IV. Károly király visszatérjen száműzetéséből, és folytassa 1918 őszén „felfüggesztett” uralkodását. Ez elől maga Horthy sem zárkózott el, ám az antant és a környező („kisantant”) államok fenyegető fellépése ezt megakadályozta. A versailles-i békerendszer megalkotói nem akarták, hogy Magyarországon a Habsburg-ház uralkodjon, így emlékeztetve az általuk szétszabdalt egységes közép-európai államra.

Az ellenforradalmi csoportok egy része a protestáns függetlenségi hagyomány jegyében eleve úgy vélte, hogy a jogfolytonosság helyreállításához nincs is szükség az „idegen” koronás főre. Az idő előre haladtával egyre többen látták úgy, hogy a „királykérdés” a nemzet válságos állapotában pusztán megosztó tényező, amelynek rendezését a konszolidációt követő időkre kell halasztani. A legitimációs patthelyzet ilyetén értelmezése már a király támogatói, a „karlisták” nagy részének is elfogadható volt. 1920 elejére így lényegében konszenzus alakult ki a körül, hogy a magyar történeti alkotmány egyik rég nem használt intézményéhez, a kormányzósághoz visszanyúlva találnak ideiglenes megoldást.

A január 25–26-án megválasztott Nemzetgyűlés első feladatának az ideig­lenes államfő megválasztásáról és jogköréről szóló törvény megalkotását tartotta. A hosszas vita eredményeként megszületett javaslatot február 24-én fogadta el a parlament. E szerint a törvényhozás által megválasztandó kormányzó lényegében a király történelmi jogköreit gyakorolhatja, kivéve a főpapok kinevezését illető főkegyúri, illetve a nemesítési jogot.

A választást március 1-jén tartották. Friedrich István és köre Apponyi Albertet jelölte kormányzónak, aki azonban – előre sejtve a köztiszteletnek örvendő agg politikus számára megalázó vereséget – a szavazás előtt visszalépett. 141 képviselő közül végül 131 szavazott Horthy Miklósra. Heten „csak azért is” Apponyira voksoltak, míg hárman érvénytelen szavazatot adtak le.

Maga a győztes nem is ment el az ülésre, a végeredményt a Nemzetgyűlés Prohászka Ottokár püspök vezette küldöttségétől tudta meg a Gellért Szállóban. A delegáció legnagyobb megdöbbenésére azonban a felajánlott államfői címet nem fogadta el. Döntését a kormányzó számára fenntartott jogkörök szűkösségével indokolta. Az egy héttel korábban megszavazott törvény rendelkezéseivel nyilván Horthy korábban is tisztában volt, így e lépése ügyes taktikai húzásnak bizonyult. Bízott abban, hogy megválasztása után a törvényhozás már nem lesz abban a helyzetben, hogy megtagadja kívánságait, amelyek elsősorban a törvényhozás feloszlatásának, berekesztésének vagy elnapolásának, illetve a hadsereg – utólagos parlamenti hozzájáruláshoz kötött – külföldi bevetésének jogára terjedtek ki. A küldöttség nem is teketóriázott sokat. Az újdonsült államfő lényegében tollba mondta feltételeit a házelnöknek, aki ígéretet tett, hogy a Nemzetgyűlés azokat megszavazza majd.

Tény, hogy amit Horthy Miklós magának követelt, nem csekély hatáskör és befolyás volt, ám ezzel nem élt nyakló nélkül. Negyed évszázadon át a hozzá hasonló jogkörrel rendelkező európai vezetők között példátlan mértéktartással gyakorolta hatalmát. Országlása nyugalmat és – persze a külpolitikai és világgazdasági feltételek korlátai között – prosperitást hozott Magyarországnak. Kormányzósága alatt hazánknak a kétségtelenül jelen lévő – ez idő tájt egyébként világtrendként jelentkező – tekintélyuralmi vonások mellett is sikerült egészen a német megszállásig megőriznie a plurális demokráciát és állampolgárainak garantálnia az alapvető emberi jogokat.

---

Országos kampány a fővezér mellett
A kormányzó személye körül 1920 első heteiben még nem volt teljes közmegegyezés. Horthy hívei természetesen megpróbálták aktívan formálni a közvéleményt. A szervezőkészségével már ekkor kitűnő Gömbös Gyula irányította az „alulról kiinduló” országos kampányt a fővezér kormányzóvá választása érdekében. A sort – nyilván nem minden célzatosság nélkül – a legitimizmus fellegvárának számító Vas vármegye közgyűlése nyitotta, amely február elején kinyilvánította, hogy egyedül Horthy Miklósban látja a kormányzói poszt betöltésére alkalmas személyt. Ehhez csatlakozott a következő napokban majd mindegyik vármegye és nagyváros. Mire február végére a választás aktuálissá vált, a politikai elit túlnyomó többsége már felsorakozott a fővezér mögé. A bolsevizmusssal és a „destrukcióval” vaskézzel leszámoló, ám a pártharcok szaggatta konzervatív elit között is hatalmi szóval rendet tevő, erős, de megfontolt vezető képe lényegében találkozott a széles közvélemény igényeivel .

---

A politikus, aki Horthy útjába akart állni
A volt miniszterelnök, Friedrich István mindenféleképpen meg szerette volna akadályozni Horthy Miklós államfővé választását. Soha nem bocsátotta meg, hogy budapesti bevonulása után nem állt ki mellette, sőt úgy vélte, lemondatása mögött elsősorban a fővezér szándéka húzódott meg. Széles körben terjesztette, hogy az altengernagy megválasztása véres katonai diktatúrát eredményez, s így azt mindenképpen meg kell akadályozni. Egyes történészek szerint Somogyi Béla és Bacsó Béla baloldali újságírók február 17-i megöletése mögött is ő állt, hogy ezzel is alátámassza Horthy elleni vádaskodásait. A bűncselekmény háttere máig nem tisztázott megfelelően, ám azt ma a legelfogultabb marxista történetírók sem állítják, hogy a Népszava két munkatársának meggyilkolására Horthy adott volna utasítást.