Magyar Hírlap online

A Kádár-kultusz nyomában

Máig él az erkölcsi mércétől mentes múltfelfogás

Kádár „úgysem tehetett volna mást” – mindmáig ezzel a kicsavart logikával próbálják felmenteni a felelősség alól az egykori diktátort a marxista történészek. Ezzel párhuzamosan a közpénzből élő történelmi magazinok, egykori kommunista vezetők ma is tovább ápolják és építik Kádár János kultuszát.

A magyar társadalom – benne a történettudománnyal – máig nem igazán tud elszámolni nemcsak az 1956 és 1989 közötti harminchárom esztendővel, de a huszonegy évvel ezelőtt Kádár János ravatala előtt kígyózó, a Parlamentig érő sok tízezres embertömeggel sem. 1989-et nemcsak a rendszerváltás, de a szimbolikus jelentőségű temetések évének is nevezhetjük. Június 16-án temették újra az 1958-ban koncepciós eljárás során halálra ítélt, mártírsorsú miniszterelnököt, Nagy Imrét, s négy héttel később, július 14-én helyezték örök nyugalomra Kádár Jánost.

A két temetést, illetve a mindkét eseményen kegyeletüket lerovó sok ezer embert azóta sokan értelmezték egymás kontrasztjaként, az ország két évtizede lényegében változatlan megosztottságának jelképeként. Holott joggal láthatunk akár kontinui­tást is e két aktus között. Az ötvenhatos kormányfő újratemetését a „nemzeti megbékélés napjának” nevezték, egyértelműen utalva arra, hogy a kegyeleti aktussal létrejövő új konszenzusban mindenkinek – az épp bukóban levő rendszer egykori vezetőinek és kiszolgálóinak is – helye van. Június 16. lényegében előrevetítette a rendszerváltozás forgatókönyvét: igazságtétel – pláne számonkérés helyett –, „megbékélés”, a múlttal való őszinte szembenézés helyett a Kádár-rendszernek a „kényelmetlen kérdéseket” a nemzet tudatalattijába száműző gyakorlatának folytatása.

Közhelyszerű megállapítás, hogy Kádár kultusza máig él az „egyszerű emberek” millióiban. Ebben az interpretációban kimondva-kimondatlanul benne rejlik az értelmiség önfelmentése is: mi azért tudjuk, hova tegyük Kádárt, csak hát azok a tömegek még ragaszkodnak hozzá. Ez a kép az elmúlt két évtized publikációi és monográfiái alapján meglehetősen hamisnak bizonyul.

A diktátorról számos, apológia-számba menő történeti munka jelent meg. Egyértelműen ide sorolható Moldova Györgynek az eladási listákat hónapokon át vezető könyve vagy Berecz János és Kopátsy Sándor memoárszerű munkái. Ám azt mindenképpen e három szélsőbaloldali szerző javára kell írnunk, hogy egy percig sem tagadták: céljuk Kádár János „emberi és politikai” nagyságának felmutatása volt. Azonban 1989 után nem egy olyan tudományos igénnyel megírt munka, illetve megnyilatkozás látott napvilágot, amely elvileg az objektív történeti kép felrajzolásának szándékával született, ám végső konklúziója alapján mégis alapvetően e sorba illeszkedik. Ide sorolható Hajdu Tibor kétkötetes monográ­fiája is. A kötet hatalmas tényanyagot dolgoz fel vitathatatlan tudományos alapossággal, ám a szerző végeredményben azonosul azzal a hamis interpretációval, amelyet – persze konspiratív eszközökkel, titokban – maga a rendszer is terjesztett magáról: Kádár az adott körülmények között a lehető legtöbbet érte el, elment addig a határig, ameddig csak a kor világhatalmi viszonyai között elmehetett, létrehozva a keleti blokk legélhetőbb szocializmusát, a „legvidámabb barakkot”. Ily módon történelmünk erkölcsileg vitatható, de bölcs és körültekintő államférfiai között a helye.

Ez azonban – a diktatúra embertelen vonásaitól eltekintve – az „etikai­lag semleges” tények tükrében sem állja meg a helyét. A határon túli magyarság, illetve általában a külpolitika területén a rendszer még csak meg sem közelítette a Moszkva által szabott határokat (elég csak Ceausescu Romániájára gondolnunk, amely kőkemény nacionalista politikát folytatott, de egyes szovjet elvárásoknak nem akart megfelelni). A „legvidámabb barakk” azóta is számos történész által dicsért életszínvonal-politikájának nagyszerűsége pedig számos tekintetben még a „tábor” többi országával összehasonlítva sem állja meg a helyét. Az NDK-ban például könnyebben lehetett lakáshoz jutni, és egy időben magasabbak voltak a fizetések is (sok fiatal munkás a sokkal ridegebb és ellenőrzöttebb mindennapi légkört vállalva is elment dolgozni néhány évre a keletnémet államba), Csehszlovákiá­ban pedig jóval több embernek volt autója, mint nálunk.

Az elmúlt húsz év kevés nemzeti konszenzusa közé tartozik, hogy 1956 októbere forradalom és szabadságharc volt, eltiprása és a kommunista rezsim restaurálása pedig hazaárulás. Ám sajnos még e közmegegyezésnek – amely nem mellesleg az 1989 utáni Magyarország legfontosabb legitimációs pontja – a megkérdőjelezésére is akadt példa az elmúlt években. Több mint tíz évvel az ötvenhatos mártírok újratemetése után egy konferencián két neves történész is hosszasan elmélkedett azon a kérdésen, vajon Kádár János elárulta-e hazáját 1956 novemberében. Végül mindketten arra jutottak, hogy „tulajdonképpen nem”, sőt egyikük egyenesen Bethlen Gáborral állította párhuzamba.
Kádár mítosza tehát halála után is tovább él, s bizony ennek a sokak által joggal kárhoztatott „népi” verziója a veszélytelenebb. Az elmúlt két évtizedben sajnos az a múltfelfogás dominált, amely a történettudományról a legalapvetőbb erkölcsi értékítéletet is le kívánja hántani. Az etikai kérdésektől mentes „tökéletes objektivitás” – amelyre persze képességei szerint törekednie kell minden történésznek, de amely a maga „vegytiszta” valójában sosem létezhet – a legfontosabb, hovatovább az egyetlen mércéjévé lépett elő az elmúlt hatvan esztendő kutatásának. Ezt a veszélyes sorvezetőt követve könnyen juthatunk arra, hogy Kádár – vagy bárki más, aki egy hamis, kicsavart logika alapján értelmezett „reálpolitika” szerint tömegeket gyilkoltatott le, börtönzött be, és üldözött el – piedesztálra emelhető, ha „bizonyítjuk”, hogy „úgysem tehetett volna mást”. Pedig ha van az emberiség történelmének minden korra és viszonyra alkalmazható igazsága, akkor az az, hogy mindig, mindenki maga választja meg, mit tesz. Az emberi akarat a legsúlyosabb kényszerek súlya alatt is szabad. Az elmúlt évtizedekben is az volt – és ennek a korszaknak minden szereplője maga választotta meg saját útját. A jogtiprásokat állásuk elvesztése árán is elutasító bírók és ügyészek, a kegyelmet nem kérő Nagy Imre, a csínytevő suhancból vérbírái előtt igazi forradalmárrá váló Mansfeld Péter, az élő fáklyaként fellobbanó Bauer Sándor – és a halálukért felelős Kádár János is. Nincs az az abszolút objektivitás, amelynek nevében a történettudomány kitérhet azelől, hogy őket érdemeik és bűneik alapján megítélje.

---

Az MSZMP és a Kádár-dilemma

Az egykori első titkár halála pillanatában már semmilyen (akár csak jelképes jellegű) vezető állami vagy párttisztséget nem viselt. 1988 májusától már nem volt az MSZMP első embere, még a Politikai Bizottságból is kikerült. Egy évvel később szimbolikus pártelnöki pozíciójából is felmentették és nyugdíjazták. A korábbi teljhatalmú diktátor 1989. július 6-án már csak az Elnöki Tanács egyik tagjaként hunyt el. Ez önmagában közel sem „jogosította volna fel” ünnepélyes állami temetésre és országos gyászra. Az MSZMP szembesült azzal a dilemmával, hogy mit is kezdjen saját alapítójának és szimbolikus vezérének halálával. Végül az ünnepélyes állami temetés mellett döntöttek. Már csak azért is, mert az 1989 nyarán élesedő pártharcok közepette az MSZMP-nek, illetve hamarosan megszülető utódszervezetének elengedhetetlenül szüksége volt „Kádár népére” – amelynek számára két évtized múltán is ható, elemi erejű igazodási ponttá vált a grandiózus kegyeleti aktus.

---

Találkozunk Fonyódon!

A Nagy Magyarország folyóirat közönségtalálkozóval ünnepli egyéves születésnapját szombaton Fonyódon, a bélatelepi vasútállomás melletti strandon. A Vincze Gábor történész, főszerkesztő, Gulyás László történész és Szakács Árpád lapigazgató részvételével zajló pódiumbeszélgetésre fél hatkor kerül sor a fonyódi önkormányzat által szervezett Családi napon, ahol már napközben is gyerekprogramokkal és vízilabda-mérkőzésekkel, este pedig az Orpheus tánczenekar utcabáljával, egy tárogatóművész előadásával, majd retrodiszkóval várják a vendégeket. A kora esti beszélgetésen Huth Gergely és Szentesi Zöldi László, a Magyar Hírlap főszerkesztő-helyettesei és Csizmadia László, a Civil Összefogás Fórum alapítója is felszólal. A belépés ingyenes.