Magyar Hírlap online

Metálzene az iszlám világban

Zene

A nyugati zenei életet újfajta orientalizmus, a világzenét a muszlim országok ritmus- és dallamhagyománya hatja át (ebben nagy szerepe van a többgenerációs muszlim emigrációnak is), ám a tiltás ellenére a nyugati szubkultúrák rést ütnek a pajzson, és megtalálják az arab világ ifjúságát. Megszületett az iszlám pop- és a celebkultusz: a malájoknál Siti Nurhaliza, Indonéziában Inul Daratista és az Ausztráliában is sikeres Koes Plus vagy Iránban az O-Hum rockzenekar. Sokat megtudhatunk a nyugati áramlatok, főként a kemény zene iránti rajongás mértékéről, a pakisztáni rock és a keményvonalas iszlamisták közötti harcról Mark LeVine Heavy Metal Islam – Rock, Resistance And The Struggle For The Soul Of Islam című könyvéből. A heavy metal egyébiránt különösen lázadó zenének számít az iszlám országokban.

Az Atmosphere frontembere, Youssef Benseddik azonban nem érzi magát lázadónak. "A marokkói kultúra az iszlámon alapszik, zenéje zajtalan, szövegei a prófétákról és Allahról szólnak" – mondta a frontember a BBC rabati tudósítójának. A marokkóiak többsége – persze a polgárosodott Európában vagy Amerikában sincs ez másként – nem tolerálja az üvöltést, a torzított gitár reszelését és a géppuskaszerű dobbőrpüfölést. Youssef és bandája hangsúlyozzák, hogy jó muszlimok, hiszen nem élnek drogokkal és alkohollal, az ima idejére próbáikat is megszakítják. Dalaikat az őket körülvevő igazságtalanságok – az afrikai kontinenst sújtó, egyre terjedő szegénység és korrupció, vagy épp az izraeli–palesztin konfliktus szörnyűségei inspirálják.

A szülők, ha nem is értik, támogatják a fiatalok szenvedélyét – egy bizonyos pontig. Ha a zene a szabadság és a személyiség kifejezőeszköze, legyen, ám elvárják, hogy gyerekeik tiszteletben tartsák társadalmuk hagyományait, márpedig Marokkóban, s általában a muszlim közösségekben a szabadságnak vannak bizonyos határai. Úgy fest, ezeket átlépték 2003-ban, amikor 14 metálrajongót ördögimádattal vádoltak és lecsuktak a marokkói hatóságok. Miután tiltakozásul emberi jogi csoportok vonultak az utcára, mondván, a rockerek egyedül a fekete ruha viselésében és provokatív dalszövegeikben bűnösök, a "lázadókat" végül kiengedték. Mindez felhívta a figyelmet az arab társadalmak megosztottságára – a kulturális értékek elfogadásának tükrében. Sokan hiszik azt, hogy az arab fiatalok körében egyre népszerűbb, Nyugatról beáramló szubkultúrák megroppanthatják a hagyományokat, az iszlám világ évszázadok óta markánsan óvott értékeit. (Persze, ne feledjük, hogy nincs ez másként az iszlám országokat, mint középkorba ragadt teokráciákat lesajnáló nyugatiaknál sem.) A zenei fesztiválokat a liberalizmus szelének, drogfogyasztásra, illetve házasság előtti szexre buzdító propagandának tekinti az észak-afrikai ország mérsékelt iszlamista pártja is. "A sátánizmus nemcsak vallás, hanem egyúttal hordozója annak a liberális eszmeiségnek, amely a cselekedet szabadságát hirdetve erkölcstelenségbe taszítja ifjainkat" – nyilatkozta nemrég a marokkói PJD szóvivője. Michy Mano, a casablancai könnyűzenei szcéna egyik népszerű alakja szerint ugyanakkor a zene, stílusától függetlenül, mindenkinek a szabadságot jelenti. "Ebben az országban mindig akadtak politikai véleményformálók, ám beléjük fojtották a szót.

A rendszer ugyanakkor változóban van, és egyre toleránsabbnak mutatkozik az utóbbi tíz évben." Marokkó társadalma – más iszlám országokéhoz hasonlóan – valóban egyre nyitottabb. Youssef és bandája továbbra is játszhatja hangos és zajos zenéjét, amelyben megtalálták önmagukat. Igaz, időközben megváltak fekete öltözetüktől és pentagram nyakékeiktől, hogy tiszteletben tartsák őseik értékvilágát…