Magyar Hírlap online

Százhatvankét éve

Százhatvankét éve március 15. szerdára esett. Pesten egész nap esett, de „a lelkesedés olyan, mint a görögtűz; a víz nem olthatja el”. Szerencsés nap – toldotta meg Petőfi, mivel szerdán házasodott meg. Naplójába emellett azt is feljegyezte, hogy eredményei „e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történetben”. Széchenyi is írt a naplójába: „Ma látom, Magyarország tökéletes felbomlása felé halad. Hamarosan végem lesz. Az egész úgy tűnik fel előttem, mint valami rossz álom!” Aztán így folytatja: „Mit le­het tenni? B(atthyány) Lajost és K(ossuth)ot – kell támogatni! – Hallgatnia kell minden gyűlölségnek, ellenszenvnek, minden becsvágynak.”

Március 15. Petőfi napja, a magyar ifjúság napja, a politikai és a sajtószabadság születésnapja, melynek ragyogó csillagóráit és szimbolikus emlékhelyeit több mint másfél évszázada őrzi a nemzeti emlékezet. A legcsudálatosabb vonása a nagy napnak: teljes és tökéletes az egység nép, vezetőség és ifjúság között; egyet akarnak a Pilvax kávéházi ifjak, az egyetemi hallgatók, az utcai járókelők, a Rákos mezejéről a belvárosba beszállingózó, bámészkodó vásározók, a nyomdász, aki maga súgja meg a habozó Petőfinek, mitévők legyenek, a pesti városháza derék polgárai és a budai helytartótanács sápadt urai. Ahogy Karácsony Sándor írta: „együtt építik és valósítják meg a tegnap álmaiból és a holnap látásaiból a ma realitását. Március tizenötödike: élő, ható, teremtő igény.”

Március 15. azonban Kossuth és Batthyány napja is, mert ezen a napon a magyar rendi országgyűlés küldöttsége Pozsonyból Bécsbe hajózott, hogy az uralkodóval elfogadtassa a Kossuth indítványára megszavazott reformokat és Batthyány Lajos miniszterelnöki kinevezését. És Széchenyi, aki szintén velük tart? Ő azt írja ezen a napon naplójába: „Eladtuk az országot két Lajosért!” Másnap hozzáteszi: „Azt tanítottam: hozzátok rendbe a vén házat; tisztítsátok meg a szennytől, mely körülveszi etc. Az érintettek nem végezték el ezt… Kos(suth) és társai pedig jobbnak látták »felgyújtani!«.” Fő ellenfelét így jellemzi: „Pesti küldöttség. Hajnik Pál mint szónok. Kifejezésmódja zordul parancsoló – Vasváry… quel charmant garcon [milyen bájos fiú] (St. Juste!) Kossuth válaszol (úgy tűnik fel előttem, akár egy próféta – vagy valami hasonló): »BECSÜLÖM ETC. PESTET ETC. DE AZ ITTENI TÖRVÉNYHOZÁSNAK PARANCSOLNI NEM FOG!« Felséges volt!” (Pozsony, március 19-én)

Miközben szinte az egész országot a szabadság görögtüze lelkesíti, Széchenyi március 25-én ezt írja naplójába: „A közelgő április nem fog elmúlni anélkül, hogy fel ne állítanának Pesten egy guillotine-t. Bécsben sorsára bízzák Magyarországot, s végezetül majd meghódítják, okkupálják etc. MAGYARSÁG SÍRJA! Ó, ti istenek, előbb hadd szenderülhessek el örökre!” – Ám Kossuth-ellenes indulatai és rémlátomásai ellenére tagja lesz az első független magyar felelős ministeriumnak, s még több hónapig becsületesen rajta marad a bárkán. Az út végén pedig nem guillotine, hanem a döblingi elmegyógyintézet várja…

Száz évvel később, 1948 márciusában egy harmadik naplóíró, Márai a kommunista diktatúra felé rohanó Magyarországon így töpreng: „Ma száz éve szavalt Petőfi. Igaza volt?… Nem inkább Aranynak, Tompának volt igaza? Ők tudták, hitték, hogy egy nemzet akkor cselekszik történelmien, ha megmarad. Petőfi azt hitte, a nemzet akkor marad meg, ha cselekszik. Az idő most dönt – lassan – ebben a perben.” Azóta is minden generációnak megvolt a maga megmaradáspere. A 12 pont születésnapja ma sem valóság – még mindig igény, változatlanul végrehajtandó parancs, megmaradásunk programja, mert a legnagyobb magyarral együtt hisszük: Magyarország nem(csak) volt, hanem lesz (is).

„Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk / Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?” – kérdezte feledhetetlen dalában Cseh Tamás. Igen: „maradunk itten, maradunk itt, maradunk”.