Magyar Hírlap online

Törő ma már nem táncol

De mi van a reflektorfény után? (5.). Az egykori újpesti kedvenc a mai eszével már nem maradna itthon, hanem lelépne valahova külföldre.

Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. ilyen sportembereket kerestünk meg, és igyekszünk sorozatunkban bemutatni, hogy élnek, mi lett velük.

Azt mondják, ő volt Magyarországon az utolsó futballzseni. Mindenesetre sokat elárul, hogy Törőcsik András cseleiért még a Fradi-szurkolók is hajlandók voltak elzarándokolni a Megyeri útra. A negyvenötszörös válogatott csatár a BVSC-ben nevelkedett, aztán az Újpesti Dózsában lett sztár, játszott Franciaországban, a Montpellier-ben, hazatérvén a Volán és az MTK játékosa is volt. Ma eljár az öregfiúk közé, ám legfeljebb csak a kezdőrúgást tudja elvégezni, mert csípőoperáció előtt áll. Pályafutása során több alkalommal is felkerült a France Football Aranylabda-szavazásának listájára, a kilencedik hely volt a legelőkelőbb helyezése.

– Igaz, hogy gyerekkorában nagy Fradi-szurkoló volt?

– Mit tagadjam, így volt. Édesapám, aki szintén nagy fradista volt, kisgyerekként kivitt még a régi, fatribünös Üllői úti pályára, és rögtön megfogott a nagy tömeg látványa. Az iskolából rohantam haza megírni a leckét, mert aztán mehettem focizni, és mindig én voltam az Albert Flóri.

– A BVSC-ben nevelkedett, ám onnan nem az Üllői útra, hanem a gyűlölt ellenfélhez, az Újpesti Dózsához igazolt. Miért?

– Azért, mert közbejött a katonai behívó. Szívem szerint valóban a Fradihoz mentem volna, ám így utólag már cseppet sem bánom, hogy végül Újpesten kötöttem ki. Amikor először beléptem a Megyeri úti öltözőbe, nem is tudtam hogy csókolommal vagy hogy köszönjek a nagy legendáknak. Ma is megtiszteltetés számomra, hogy Bene Feri, Dunai Anti, Fazekas Laci, Zámbó Sanyi és a többiek, hogy ki ne felejtsek valakit, már az első nap úgy fogadtak, mintha mindig közéjük tartoztam volna.

– A katonai behívó ellenére valóban némi feltételhez kötötte a BVSC az átigazolását?

– Igen. Mezey György volt a BVSC edzője, és csak akkor engedtek a Dózsához, ha rögtön a 18-as keretben kapok helyet. Nagy dolog volt ez akkor egy 19 éves srácnak. Az első szezonban nyolcszor játszottam az első csapatban, és a bemutatkozás is jól sikerült, hiszen 5–1-re győztünk a Pécs ellen, s rögtön gólt lőttem.

– Hamar letette Újpesten is a névjegyét, hiszen talán még most is vannak emberek, akik a Megyeri úton tapsolnak a spanyol Bilbaónak lőtt góljának. Hogyan emlékszik erre?

– Hát lehet azt feledni? Iribar volt a spanyol válogatott és a Bilbao kapusa. A 16-osnál lövő helyzetbe kerültem, s az első gondolatom az is volt, hogy erővel ellövöm a támaszkodó lába mellé a labdát. Ha hiszi, ha nem, a mai napig sem tudom, hogyan jutott eszembe, de csak egy villanás volt, hogy alárúgjak a labdának, amely Iribar fölött a hálóba ájult. Más kérdés, hogy a visszavágón aztán 3–0-ra kikaptunk, és kiestünk.

– Volt egy legendás Dózsa–Fradi-rangadó 8-3-as újpesti győzelemmel. Igaz a szóbeszéd, hogy a meccs előtt a fradisták megpróbálták leitatni önt, hogy ne tudjon játszani?

– Nem, nem igaz. Legenda. De sohasem fogom feledni azt a meccset, Fazekas öt gólt rúgott, Fekete Laci kettőt, és én pedig a hetediket rámoltam be Hajdu kapujába. Az viszont igaz, hogy 6–3-as vezetésünknél jó barátom, a fradista Ebedli Zoli szólt a pályán, hogy ne szórakozzunk már, hagyjuk már abba a gólfesztivált. Széttártam a kezem, és mondtam neki, én nem tehetek semmiről, szóljon a Fazekasnak.

– Hogyan kezdődött Ebedlivel a sírig tartó barátság?

– Még BVSC-játékosként voltam kint egy MTK–Fradin, s Zoli rúgott egy hatalmas gólt. És a nagy Albert Flóri rohant utána a gólt ünnepelni. Rögtön felnéztem rá, s azóta tart a barátságunk.

– Úgy emlékszem, soha nem volt durva, nem szidta a társait, de a játékvezetőkel néha összekülönbözött.

– Hát, volt néhány ilyen esetem. Emlékezetes számomra, hogy Jaczina Róbert egy kettős rangadón kiállított, mert beszóltam neki, miért nem fújja le az ellenem elkövetett szabálytalanságot. Azért állított ki, mert eléggé oktondian lehülyéztem. Vagy Bártfai Robi, ő Kaposvárott állított ki. Neki is beszóltam, de ő elengedte a füle mellett. És mit ad isten, rá pár hónapra Pesten, a Véndiák presszóban találkoztunk, odajött hozzám, és azt mondta, hogy igyunk pertut, hiszen én már hónapokkal ezelőtt úgyis letegeztem őt. Díjaztam és a mai napig is díjazom az ilyen vagányságot.

– Mikor került be a válogatottba?

– Ausztria ellen, Bécsben, 1976 októberében 4–2-re nyertünk Nyilasi Tibi és Kereki Zoli két-két góljával. Aztán azon a télen dél-amerikai túrára mentünk a válogatottal, s a zárómeccsen 5–1-re kikaptunk az argentinoktól. De ez azért emlékezetes, mert Maradona ott játszott először a válogatottban.

– Úgy rémlik, amikor hazajöttek, volt valamilyen vámügy a Ferihegyi repülőtéren.

– Igen. Ebedli Zolit és engem szúrtak ki a vámosok, találtak nálunk ezt-azt, például farmereket, s az akkori MLSZ-elnök, Kutas István eltiltatott bennünket a válogatottságtól. Baróti Lajos szövetségi kapitány viszont addig kilincselt Kutasnál, amíg elérte, hogy legalább egyikünknek megengedték a visszatérést. És Lajos bácsi döntése rám esett.

– Na, beszéljünk csak még az argentinokról. Ők valahogy nem a legszebb emlékeink közé tartoznak. Gondolom, ön is így van ezzel.

– Hát igen. Sosem fogom elfelejteni az 1978-as vb nyitómeccsét. Éppen velük, a házigazdákkal kellett kezdenünk. Garrido volt a játékvezető, és Pasarella többször úgy mellbe rúgott, hogy úgy éreztem, soha nem fogok tudni fölkelni. A portugál bíró pedig a legutolsónál odajött, és nyújtotta a kezét, hogy segítsen felállni. Ellöktem a kezét. Nem sokkal később, sok-sok alattomos rúgás után leereszkedett nálam a köd, és belerúgtam Gallegóba. Piros lap. Megérdemeltem, bár előtte engem százszor is megrúgtak így. S ha nincs a közelben Mario Kempes, az argentinok szupersztárja, neki is megyek a bírónak. Nem sokkal később Nyilasi Tibit is kiállították, és aztán vele párban, mi ketten lettünk a bűnbakok. Talán mondanom sem kell, megint eltiltatott a válogatottságtól Kutas István, akkor egy évre.

– Pedig a világon is felfigyeltek az ön játékára, hiszen nem sokkal később meghívást kapott az olasz Enzo Bearzot világválogatottjába. De me­gint közbeszólt az élet, jött az autóbalesete. Hogy is volt?

– Igen, ha valami hiányzik az életemből, akkor az a világválogatott-szereplés, amelyre a balesetem miatt nem tudtam elutazni. Zalacsénynél egy Fiat 500-sal az árokba csúsztunk, és nemhogy világválogatott nem lehettem, három hónapig mankóztam. De felépülvén még volt néhány jó meccsem az Újpestben, sőt 1982-ben ismét ott voltunk a világbajnokságon.

– Azután kapta élete első és utolsó profi szerződését, a Montpellier-be. Hogy emlékszik a francia napokra?

– Az az év egyebek között azért is emlékezetes, mert 1985. június 13-án született a fiam, Attila, én pedig másnap szerződtem a vasasos Kiss Lacival a francia másodosztályú Montpellier-hez, ahol Zombori Sándor volt a másodedző. Egy év után visszatértem Újpestre, de jeleztem a vezetőknek, szeretnék átmenni Verebes Józsefhez, az MTK-hoz. Nem engedtek el. Aztán játszottam a Volánban, ahol Martos Győző volt az elnök, Bálint Laci az edző, és Verebes rendszeresen ott volt a meccseinken, s biztosított, hogy vár, számít rám az MTK-ban.

– Emlékszem, több mint tízezer néző járt akkoriban az MTK meccsei­re azért, hogy önt lássa.

– Ha tényleg miattam is sokan váltottak jegyet, annak utólag is örülök. Annak már kevésbé, hogy Tatabányán Udvardi, aki egyébként nem volt durva védő, eltörte a lábamat. Ahogy ott a földön ültem, rögtön éreztem a bajt és azt is, hogy vége.

– Az öregfiúkkal és a korábbi játékostársakkal, barátokkal rendszeresen összejön, de jár még meccsre, vagy csak tévén nézi a focit?

– Isten ments, hogy bárkit is megbántsak, vagy könyöradományért folyamodjak, tizenegy évet játszottam Újpesten, és bár a szurkolók ugyanúgy szeretnek, tisztelnek, mint korábban, talán a vezetőktől kaphattam volna olyan gesztust, hogy küldenek nekem egy pályabelépőt. Persze tévén nézem a magyar bajnokikat.

– Mit lát?

– Küzdelmet és kevés felszabadult, játékos focit. Elszomorít a kevés néző, és örülök annak, hogy mi annak idején még több mint hetvenezer ember előtt játszottuk a kettős rangadókat.

– A fia, Attila is futballozik. Hol játszik most?

– Alacsonyabb osztályban, Tökölön játszik. De hogy azért valami újpesti kötődése legyen, a korábbi, szintén újpesti kedvenc, Nagy Laci az edzője.

– Ha a mai eszével és tapasztalatával dönthetne a sorsáról, mit csinálna másként?

– Nagyon sok mindent ugyanígy csinálnék. De talán, ha nagyon mélyen belegondolok, akkor, amikor a legjobban ment, és én is elégedett voltam a játékommal, lehet, hogy ma lelépnék külföldre.

 

---

Pályakép

Törőcsik András

Budapesten született 1955. május 1-jén.
Klubjai: BVSC (1967–1974), Újpesti Dózsa (1974–1985), Montpellier (1985–86), Volán (1987–1988), MTK (1989)

 

Legnagyobb sikerei: az Újpesti Dózsával háromszoros magyar bajnok és háromszoros kupagyőztes

Élvonalbeli mérkőzéseinek száma: 236/69 gól
Válogatott mérkőzéseinek száma: 45/12 gól