Magyar Hírlap online

Kitiltották ’56 után, mégis lediplomázott

Kosárlabda. Hét arany a Honvéd aranycsapatában

De mi van a reflektorfény után? (87.)
Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.

Bár 1956 után az ország összes egyetemétől és főiskolájától eltiltották, mégis ügyvéd lett Banna Valérból. A magyar kosárlabda halhatatlanjai közé beválasztott sportoló Pécsről indult, a Budapest Honvédban lett igazán ismert játékos, s most ideje nagy részét a Balaton mellett tölti.

– Jól tudom, hogy az édesapja is ügyvéd volt?

– Igen, egészen a háború végéig. Aztán a negyvenötös változások átrohantak rajta. Vagyonkezelő volt két pécsi szövetkezetnél, de negyvenötben mindkettő megszűnt, ráadásul hat hónapra vizsgálati fogságba került. Később elengedték, de megbetegedett, és nagyon fiatalon, ötvenhárom évesen meghalt.

– Mégis ezt a hivatást választotta.

– Igen, de ügyvéddé válnom közel sem volt egyszerű. Az érettségi után eltiltottak az ország összes egyetemétől és főiskolájától. A szöveg szerint az ellenforradalom alatt és azt követően tanúsított politikai magatartásomért.

– Mi volt a „bűne”?

– A forradalom időszakában voltaképp nem is csináltunk semmit. Hol kijöhettünk az iskolából, hol bezártak bennünket. Aztán decemberben nőtüntetések voltak, akkor kivonult a diákhad. Jártuk a várost, a második iskolánál az igazgató leszólt, hogy mondjuk el, mit akarunk. Akkor én és egy társam felmentünk a pódiumra, s elmondtuk. Mondta az igazgató, hogy derék gyerekek vagyunk. Utána átmentünk egy másik tagozathoz, és ott már öten beszéltünk. Az ottani igazgató viszont szépen felírta a nevünket, sőt a karhatalmat is kihívta. Két napig a társam édesapjánál bujkáltunk, de aztán úgy tűnt, semmi sem lesz az egészből, nem is foglalkoztunk vele. Jól tanultam, a PVSK NB I.-es csapatában játszottam, aztán bekerültem a válogatottba is. Emlékszem, 1957-ben elvittek egy tornára, s hirtelen ott álltam a példaképek, az Európa-bajnokok mellett. A Népstadionban még úgy néztünk rájuk, mint az istenekre.

– Ott volt 1955-ben a nézőtéren?

– Felhoztak minket Pécsről, hogy megnézhessük a döntőt. Közelről láthattuk Simonékat, óriási élmény volt, az is, hogy alig másfél évvel később már játszottam ellenük. Szóval, érettségi előtt álltam, és hívtak a nagy budapesti klubok. Éppen azon gondolkodtam, melyiket válasszam, amikor jött egy levél: el vagyok tiltva az ország összes felsőoktatási intézményétől. Nem mehettem továbbtanulni, így elmentem a vasútra dolgozni. Édesanyáméknál laktunk, huszonegy évesen megnősültem, rá egy évre megérkezett az első gyerek.

– Később mégis elvégezte a jogot.

– Igen, mert 1963-ban rehabilitáltak, be is iratkoztam rögvest a Pécsi Tudományegyetemre. Aztán rájöttem, hogy a munka, a család, az iskola és a kosárlabda egyszerre túl sok, így belevágtunk a pesti kalandba. 1964 tavaszán jöttünk fel a Honvédhoz, de az első, egyszobás garzonlakást csak 1967-ben kaptuk meg. Addig irodában, nőtlen tiszthelyettesnél, legényszállásokon, ilyen finom helyeken laktunk. Ha beöltöztem volna katonatisztnek, akkor könnyebben kapok lakást, de azt nem akartam.

– Kisgyermekes családapaként nem lehetett egyszerű összeegyeztetnie az edzéseket a tanulmányaival.

– Fáradságos volt. Naponta két edzés, előtte, utána és közben tanulás. Sokat kellett magolni, a jognak már akkor is ez volt az egyik lényege. A marxizmus–leninizmusnak az első szakasza közgazdaságtan volt, azt még meg lehetett érteni, de a második részt, a szocializmus politikai gazdaságtanát nem. Szerintem azóta sem értette meg senki. Ez volt az egyetlen tárgy, amelyből megbuktam, amúgy summa cum laude végeztem.

– Milyen volt a Honvéd nagycsapatában játszani?

– Jó pár hónap ráment a beilleszkedésre. Barátok lettünk Gremingerrel, de a pályán, az edzésen, az őrület volt. Lelkileg nagyon nehéz volt kibírni. Sok tehetség volt, aki nem bírta ki ezt a jó értelemben vett terrort.

– Miben állt a terror?

– Mindig szigorú, fegyelmezett volt a játék. Csak olyat vállalhattál el, amit kilencven százalék biztonsággal végre tudtál hajtani, legyen szó labdavezetésről, passzról vagy dobásról. Tökéletesen kellett védekezni. A mai értelemben vett végtelen profizmusról volt szó, Páder János edző, majd az utódja, Balogh József is ebben hitt. Jöttek is az eredmények, nyertük a bajnokságokat egymás után. Sőt otthon, hazai pályán nem kaptunk ki az európai kupameccseken sem.

– A kor egyik legjobb csapatát, a Real Madridot éppenséggel 17 ponttal verték 1969-ben. Azon a meccsen huszonnyolc pontot dobott.

– Mégis inkább szomorú emlék. Mondanom sem kell, hogy az első, madridi meccsen kicsalták a szemünket, simán, tizenkilenc ponttal kikaptunk. A visszavágóra még maga Bernabéu is eljött Budapestre, persze az egész sportvezetés körülötte ugrált. A sportcsarnokban csak azért is hangulatban játszottunk, és már 22 ponttal is vezettünk. Az utolsó percben nálunk volt a labda, Gyurasitsot le­faultolták, az egyik bíró be is fújta, de a másik elvette a labdát. Így a Real szerzett kosarat, és pontkülönbséggel továbbjutott. A bírók gyorsan kinyitották a palánk alatt az ajtót, és eltűntek.

– Válogatottként az 1965-ös Universiade-bronzra a legbüszkébb?

– Remek csapatunk volt, és én voltam a csapatkapitány. Az 1961-es Európa-bajnokság is szép emlék, negyedik helyen végeztünk, bár fiatalként keveset játszottam. Az 1969-es Eb-n is kihoztuk magunkból a legtöbbet.

– A hatvanhármas bronz után hogyan maradt le a tokiói olimpiáról?

– Akkor jöttem fel Budapestre, és az átigazolási időszak alatt nem volt klubom. Aki nem volt leigazolva, az nem játszhatott a válogatottban sem. Az olimpiákkal nem volt szerencsém. Az 1960-asról úgy maradtam le, hogy egy kínai–koreai túrán vérhast kaptam.

– Hogy jött a magasugróarany?

– Pécsett kezdtem atletizálni, edzéskiegészítésként. Nem volt szép a stílusom, de normális eredményeket értem el. Később Pesten Noszályék elhívtak a csapatversenyre. Ők voltak a magyar csúcstartók, de csak hárman voltak, és kellettem. Lementünk a Megyeri úti pályára, elértem a 188-as szintet, és azzal már nyertünk.

– Korán, 1972-ben visszavonult.

– Úgy éreztem, öreg vagyok, s a bajnokság utolsó meccsén elbúcsúztam. Azt még jól meghajtottam, hogy hiányozzak, ám fél év múlva nekem hiányzott a játék, de nagyon. Sokáig játszottam öregfiúcsapatokban, sőt a Honvéd-öregfiúkkal bekerültünk a tizenhat közé a kupában. Az NB I.-es Kaposvárt vertük ki hosszabbítás után. Negyvenhét év volt az átlagéletkorunk, ott volt nálunk Simon, Czinkán, Gyulai és a többiek. Később a fiam is alakított egy öregfiúkcsapatot, néha oda is beálltam, majd felkértek edzőnek. Aztán előjöttek az ízületi problémák, előbb az edzést kellett abbahagynom, végül a baráti teniszmeccseket is. Tavalyelőtt megoperálták a térdemet, azóta inkább csak tévében nézek kosarat. Pesten ugye most már nincs kosárlabda, meg aztán az év nagyobb részét a Balaton töltöm.

– A fia és a lánya is kosarazott?

– Csak a fiam, de aztán megsérült. A lányom súlyos cukorbeteg volt, és sajnos már elhunyt. A férje, a vejem, Horváth Attila játszott a Honvédban a nyolcvanas évek közepén. Nagy csapat volt, a Gellér–Kamarás–Recska–Horváth–Heinrich kezdőötössel. Ha az a társaság együtt szerepel a válogatottban is, biztos, hogy kijut az Eb-re.

– Ez tavaly sem sikerült .

– Sajnáltam, és nem értettem, miért nem bízott meg jobban a kapitány a törzscsapatban, miért kellett hárompercenként cserélni? Azt hittem, Hanga egyedül is megeszi az ellenfeleket.

– Ha ő nem is, talán majd az unokák. Játszanak?

– A nagyobbik már igen.

– Hasonlít a mozgása a nagypapáéhoz?

– Ha én azt tudnám. Nem láttam magamról felvételt. Ezért szeretném megszerezni videón azt az emlékezetes 1969-es Honvéd–Real Madrid-meccset, hogy lássam, hogyan játszottam, játszottunk.

---

Pályakép

Banna Valér, kosárlabdázó, atléta. Született: 1939. október 4., Sásd. Egyesületei: játékosként: PVSK (1955–1964), Bp. Honvéd (1964–1972), szakosztályvezetőként: Bp. Honvéd (1978–1986), edzőként Malév SE (1984–1985). Legjobb eredményei: kosárlabdázóként: Universiade 3. (1963), Európa-bajnoki 4. (1961), Eb 13. (1967), Eb 15. (1965), hétszeres bajnok a Bp. Honvéddel (1964–1971), atlétaként: csapatbajnok magasugrásban (1965).