Magyar Hírlap online

Bárdos György joggal büszke a gerincére

De mi van a reflektorfény után? (16.)Lovassport. Az "utolsó vágya", hogy fogathajtó-akadémián oktathasson

Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.

A nyolcvanas években neki is, a magyar fogathajtóknak is olyan jó híre és respektje volt a világban, hogy királyok, grófok is örömmel találkoztak, paroláztak velük. A sok-sok kiváló hajtó akkori legjobbika és legeredményesebbike az a Bárdos György volt, akiről már akkor is tudták, hogy közeleg a maratonpálya akadálya felé, amikor még messze járt attól. Oly hangerővel, határozottsággal irányította a lipicai fogatát, hogy azt még a süket ember is meghallotta. A 61. életévében járó hajtóval beszélgettünk.

– Mintha már nem lenne olyan acélos és kőkemény a hangja, mint amikor a bakról parancsolt az akár egyetlen szavára is „ugró” lovainak…

– Nincs miért ordítoznom. Akikkel mostanában beszélek, akik kíván­csiak a véleményemre, azok – ha akarják – megértik, meghallják a halkabb szót is.

– Nem akarok sebeket feltépni, de mivel tudom, hadd mondjam: tavaly ősszel temette el elsőszülött fiát, a 39 éves Gyurkát. A halkulásban ez a gyász, ez a tragédia is benne lehet.

– Benne is van, s tudom, soha nem leszek már olyan, mint Gyurikám tragikus halála előtt. Nem, mert nem lehetek… Sokat nem lehet, nem is akarok beszélni erről, inkább igyekszem meggyőzni magam, hogy nekünk, akik itt maradtunk, megy tovább az élet.

– De vajon mehet-e ugyanúgy?

– Nem, de mivel itt vagyok, meg kell találni a szépet, az előremutatót. Gyuri fiam itthagyott bennünket, de neki köszönhetem azt, hogy valaki bearanyozza mostanában a napjai­mat. Az unokám, Benjáminka már hétéves, kezd nyílni a tudata, s most kezd hiányozni neki az édesapja. A fiam… A napokban együtt voltunk kint a sírjánál a gyöngyösi temetőben. Otthon ő kötötte a csokrot, s a maga gyermeki módján meg is könnyezte a papát, amikor letette a sírra a piros-fehér-zöld színből összeállított virágokat. Mondja, mit lehet beszélni erről, mit lehet mondani? Az egyetlen, ami „jó” ebben az egészben, hogy minden nappal távolabb kerülök a halálától.

– Azért maradjunk még egy kicsit a családnál, s eközben már „beleshetünk” a szép hetényegyházi tanyájának még szebb istállójába. A másodszülött fia, Attila lovai állnak ott. Ezek azért jelzik, hogy a Bárdos-fogat, ha nem is vágtázik oly szilajon, de van, s legalább üget.

– Minden szeretetemmel Attilát veszem körül. Tegnap éppen Zánkára ment nemzetközi versenyre. Korábban nem is hoztam volna szóba ezt, manapság azonban úgy vagyok, hogy már akkor is féltem, ha kimegy az istállóba.

– Attila hajtókezű srác?

– Sok sikert elért már, indult világbajnokságokon. Ha ebből indulok ki, akkor igen.

– A zseniális, világhíres sportapukáknak gyakorta el kell viselniük, hogy a gyermekük nem ér fel hozzájuk, nem lesz akkora, mint ők maguk voltak.

– Feltételezhető, hogy Attila sem lesz ötszörös világbajnok, de tudni kell, hogy az utóbbi évtizedekben a fogathajtásban is minden, de minden megváltozott. A menedzselés, a versenyeztetés, a tulajdonviszonyok s a pénz szerepe. Ezáltal maga a sportág lett más. A mi időnkben a felejthetetlen kapitányunknak, Várady Jenő bácsinak elég volt csak rámutatnia egy lóra azzal, hogy szükség van rá valamelyik hajtó fogatában. Az a ló másnap már ott, annak a hajtónak az istállójában zabolt, az biztos. Ma már ott zabol, ahol a gazdája meg a pénz van. Pedig még ahhoz is közel álltunk akkoriban, hogy olimpiai sportág legyen a fogathajtásból. 1972-ben Münchenben bekerülhetett volna a programba, de, gondolom, bizonyos lobbikörök másként látták jónak. Még a magyar sportvezető sem támogatta, pedig akkor már egyéniben is és csapatban is Európa-bajnokok voltunk. Mindegy, szép az éremgyűjteményem az olimpiai arany nélkül is, nem elégedetlenkedem.

– Mintha más körök, s nem mindig a sporthoz közeliek is, megtalálták volna a fogathajtást…

– Hogyne lettek volna, hogyne lennének olyanok, akik ügyeskedve, mások háta mögé bújva felszálltak a bakra, s ma már úgy ülnek ott, mintha ott születtek volna. Csak leszállítják egyszer őket, mert a tavasz óta, hogy stílszerű legyek, fordítottak a magyar emberek a szekér rúdján.

– A fogathajtó Bárdos Györgyre gondolva, fordult-e jó felé is az ön szekere mostanság?

– Jóról igazából hogyan beszélhetnék? Ami velünk történt, azután tényleg nehéz… Csöndesen éldegélünk itt a hetényegyházi tanyán, vannak lovaim, tanítom őket fogat elé, megvan a dolgom. Azt mondom, szerencsére, mert valami leköt. A ló örök, el sem tudnám képzelni az életemet nélkülük.

– Ilyen hitvallás után, s olyan sportpályafutás után, mint az öné, meg kell kérdezni: nem tervezi átadni a tudását másoknak, s nem csak a fiának?

– Volt olyan szakasza az életemnek, amikor még külföldről is jöttek ide megtanulni a szárkezelést. Most csönd van, de szeretném, ha ez vihar előtti lenne. Az életem nagy, a sportban tán a legutolsó vágya, hogy például a felcsúti futballakadémia mintájára, létrehozhassak egy fogathajtó-akadémiát. Nem saját tulajdonban képzelem el, ez lehetetlenség, hanem úgy, hogy többen, akár „föntről” is támogatnák, segítenék legalább az elindítását. Biztos vagyok benne, hogy híre menne, s abból a sportág csak profitálhatna. Nem csupán az én tudásomat lehetne kiaknázni, de sok más, felejtésre ítélt kiváló hajtó kezére és szemére is számítani lehetne.

– Gondolja, hogy vissza lehet még hozni a „régi idők hajtását”?

– Azt nem tudom, mert tényleg minden megváltozott, de a régi, egymást segítő, megbecsülő, fogatos hangulatot biztosan. Mert azt nem lehetett nem szeretni, még akkor sem, ha mi is „furdancskodtunk” néha, s mi sem voltunk angyalok.

– A kezdetektől számolva negyven évet töltött el a bakon. Hóban, esőben, kánikulában is menni kellett. Ha valaki kényelmes, légkondis autó­ban ül ilyen sokat, még az is megérzi. Mennyire lehet valaki egészséges, mennyire maradhat egyben több évtizednyi hajtás után?

– Jókor kérdi, tényleg jókor. Nemrégiben operáltak meg gerincsérvvel, s ha nem is mondta volna a doktor úr, akkor is tudtam volna, a szike a hajtás miatt került elő. De szerencsére, úgy tűnik, meggyógyítottak, s akár hiszi, akár nem, néhány héttel a műtét után, igaz, óvatosan, de már lovaztam, még ha nem is bakon ülve, hanem a földről. Azt mondta a doktor úr, olyan kemények, kötöttek és feszesek az izomrostjaim a gerincem körül, hogy alig tudott belevágni a szikével. Látja, erre azért büszke vagyok. A gerincemre…

– Emlékszik az első és az utolsó versenyére?

– Az első még valamikor a hatvanas évek vége felé volt. Apajpusztán vagy Mezőszilason lehetett, nem tudom pontosan, annyi volt. Az utolsóra emlékszem. Jó barátomnál, Kocsi Jánosnál hajtottam akkor, s Fábiánsebes­tyénben hajtottam utoljára versenyen. Megpróbáltam újra, de nem ment. Akkor éreztem, ki kell mondani, eddig tartott, be kell fejezni. Mert nincs rosszabb annál, mint amikor az egykor ünnepelt színész alakításán a háta mögött összemosolyognak a kollégák…

 

---

Pályakép

Bárdos György fogathajtó

Született: 1949. november 2., Heves.

A Gyöngyösi Medosz, a Szilvásváradi Medosz, az Izsáki Sárfehér SE és a Tápiószentmártoni Lovas SE hajtója.

Eredményei: 1975, Sopot, Eb-második, csapat. 1976, Apeldoorn, vb-első, csapat. 1977, Donaueschingen, Eb-első, egyéni és csapat. 1978, Kecskemét, vb-első egyéni és csapat. 1979, Haras du Pin, Eb-első, egyéni és csapat. 1980, Windsor, vb-első, egyéni, vb-második, csapat. 1981, Zug Eb-első, egyéni és csapat. 1982, Apeldoorn, vb-második, egyéni és csapat. 1984, Szilvásvárad, vb-második, egyéni, vb-első, csapat. 1986, Ascot, vb-második, csapat. 1988, Apaldoorn, vb-második, csapat, vb-harmadik, egyéni.

 

---

Fegyelmezni is tudni kell

Valamikor a nyolcvanas évek közepén a vb-re készülő válogatott egy dombóvári versenyen búcsúzott el a hazai közönségtől. Az utolsó versenyszámon, a vasárnapi akadályhajtáson Bárdos lovai úgy viselkedtek a pályán, mint a szófogadatlan gyerekek. Egyik labdát verték le a másik után, nem követték a hajtó utasításait. A verseny hivatalosan befejeződött ugyan, Bárdost legyőzték, de Várady Jenő kapitány parancsba adta: új pályát kell hajtani, sikeres akadályhajtással kell elbúcsúzni a közönségtől, s a lovaknak is ez a jó. Bárdos, aki éppen ekkor érkezett vissza a fogatával a közeli kiserdőből – ahol ostorral adta a lovak tudtára, ki az úr –, mintha néhány perccel korábban mi sem történt volna, felült a bakra, s ment egy olyan akadálypályát, amilyent egyébként szokott. Hibátlant. Amint leszállt a bakról, az első dolga volt, hogy végigsimogassa és megölelgesse a négy lipicai szürkét, akik szemmel láthatóan tudták: most állt helyre a világ rendje…