Magyar Hírlap online

A törött láb sem jelentett akadályt

Síugrás. Keresztet vetett, így nem lehetett edző Gellér Lászlóból, aki a magyar sísport egyik legeredményesebb versenyzője

De mi van a reflektorfény után? (90.)
Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.
 

Négy testvér, négy síugró. A Gellér fivérek közül a legidősebb, Béla a legfiatalabb Gábort edzette, míg Mihály és László két olimpián is részt vett. László igen jó eredményeket ért el a hatvanas években, de állítja, ennél több is volt a pályafutásában.


– Még ön tartja a magyar csúcsot?

– Nem, a csúcs az öcsémé, Gáboré. Százharminckilenc métert ugrott a nyolcvanas években, míg én jóval korábban százharmincig jutottam. Más volt a felszerelés és a sáncok nagysága, a két eredményt kár összehasonlítani.

– Versenyeztek egymás ellen?

– Tizennégy évvel fiatalabb, így elkerültük egymást. Ellenben Mihály öcsém nagyon kemény ellenfél volt.

– Hogyan lett az ötvenes évek Magyarországában négy fiútestvérből síugró?

– Nincs semmi különös. Budakeszin laktunk, és nem volt messze a szabadság-hegyi sánc. Először Béla bátyám kezdte el az ugrást, aztán én is kipróbáltam. Jó eredményeket értem el, később a többiek is megpróbálták, Mihálynak és Gábornak is jól ment.

– A szülők nem féltették?

– Először nem örültek neki, később elfogadták. Apám attól tartott, hogy a Honvédnál tiszt lesz belőlem, aztán belátta, hogy nem fenyeget ez a veszély. Kijártak a szabadság-hegyi versenyekre, az anyukám még ma is nagyon büszke ránk. Elég sok nézőnk volt. Az edzések alatt nyitva volt a kapu, emlékszem, Kodály Zoltán rendszeresen arra sétált, és gyakran bejött megnézni minket. Nagy közönsége volt a síugrásnak, egy-egy mátraházi Dózsa Tibor-emlékversenyre ötezer jegyet is eladtak. Sokan jöttek Gyöngyösről, Budapestről és a környező településekről, hogy megnézzék.

– Sohasem félt a sánc tetején?

– Ha felmegy az ember, akkor nem létezik, hogy ne féljen. Rémséges az a mélység. A fokozatosság nagyon fontos, egyre feljebb megyünk, miután kitapasztaltuk az ugrást. Később már a legnagyobb sáncon is kiszűrhető a félelem. Amúgy nem is a mélység az ijesztő, hanem a kiszámíthatatlan körülmények. A szél, de még inkább a hó, amely tapadhat, vagy jeges is lehet. Ha elég tapasztalatot szerzett az ember, akkor elmúlik a bizonytalanság érzete, az ugró akkor már tudja, mit csinál, érzi a levegőt, a légnyomást, mindent le tud reagálni. Az ugrásszám, a gyakorlás, a tapasztalat a legfontosabb.

– Tényleg kosarakkal hordták a havat a mátraházai sáncra?

– Igen, szeneskosárral. Több mint negyven-, néha hatvankilósak voltak, attól függően, hogy mennyire volt vizes a hó. Összeszedtük a meredek hegyoldalon a fák körül a havat, majd a hátunkon felhordtuk a kitaposott ösvényeken. Sokszor már kész volt a sánc, amikor beütött egy tavaszias
eső, és tönkretette az egészet. Rémes érzés volt, és gyakran megesett.
A Szabadság-hegyen meg éppen a hóval volt a baj, ha leesett, akkor használhatatlanná vált a műanyag sánc. Pedig az edzőnknek, Hemrik Ferencnek hála, a miénk volt a világ harmadik műanyag sánca. Amúgy nagyon sokat köszönhetek Henriknek, jó edző, jó ember volt, megalapozta a sportág hazai sikerkorszakát.

– Hányan indultak akkoriban a magyar bajnokságban?

– Harminc körül, a kisebb sáncon talán ötvenen is.

– Akkor nem háziversenyek voltak. Többször nyert, és olimpián is az öné a legjobb magyar eredmény.

– Igen, de a Négysáncversenyeken elért eredményeimre is büszke vagyok. Ennek a sorozatnak nagyobb a rangja a síugrók között, mint egy világbajnokságnak. Egyszer 9. lettem, egyszer pedig 16., ezek nagy eredmények voltak. Az ausztriai Villachban több mint húsz évig élt a sáncrekordom. Mégis úgy érzem, hogy szerencsétlen versenyző voltam, nem jött ki az az eredmény, ami bennem volt.

– Miért nem?

– Mindig közbejött valami. Az 1964-es innsbrucki olimpia előtt nagyon jól szerepeltem a szintén Innsbruckban rendezett Négysáncversenyen. Én ugrottam a hatodik legnagyobbat, csak a minőségi pontlevonás miatt lettem tizenhatodik. Itthon készültem az olimpiára, amikor a jeges sáncon buktam egyet, lejött az alkaromról a bőr és a hús. A Sportkórházban lefújták, de mire kiértem Ausztriába, begyulladt, és seblázam lett. Ráadásul az olimpiai központban kihelyezett hűtők tele voltak kólával, nem ismertem, megittam vagy két-három üveggel. Éjszaka nemigen aludtam, így versenyeztem másnap. Később tudtam csak meg, hogy tele van koffeinnel.

– A balszerencse ellenére a következő olimpián tizenkilencedik lett.

– Az sem volt egyszerű. A hatvannyolcas olimpián a második ugrásomnál eltört a lécem, így a nagysáncon már nem is tudtam edzeni. Az öcsémék ugrottak, én pedig csak néztem őket. Végül egy NDK-s ugró megszánt, és adott egy kölcsönlécet. Bár a versenyen ugrottam vele először, az első ugrás után kilencedik voltam, ám mivel a másikat elrontottam, tizenkilencedik lettem. Két évvel később nagy formájában vártam a világbajnokságot, rendszeresen húsz méterrel nagyobbakat ugrottam, mint az utánam következő magyar. Aztán a kiutazás előtt két nappal eltörtem a lábam, babszemnyi darab letört a bokámból. Az orvos be akart gipszelni, de én elmentem azzal, hogy majd visszajövök. Sosem látott többé. Egy hét múlva a csapat után mentem, és törött lábbal ugrottam a vébén. Az edzőmnek persze nem árultam el. Később így versenyeztem végig a szezont. Az említett dolgok miatt érzem úgy, hogy bár komoly eredményeket értem el, mégis több volt bennem.

– Mikor hagyta abba?

– 1973-ban. Kétgyermekes apuka voltam, így már vigyáznom kellett magamra. Mi lesz a családdal, ha velem történne valami? Egyszer csak visszavonultam. Később az öcsém rávett, hogy menjek el velük a csapatbajnokságra. Vasárnap felbuszoztam a versenybírókkal, megnyertük a csapatbajnokságot, ráadásul egyéniben is én győztem, úgy, hogy előtte egy évig nem volt rajtam léc. Többször nem ugrottam. Azt sem árt megemlíteni, hogy az OTSH rendelkezése is komoly lökést adott ahhoz, hogy befejezzem. Még 1970-ben kitalálták, hogy csak az mehet ki olimpiára, aki esélyes az első hat helyre. Én tudtam, hogy esélyes lehetek, de azt nem mondhattam, hogy ott leszek a hatban. Így Szapporóba már nem mehettem. Az olimpia a csúcs, s ha az nem jöhet össze, minek versenyezzen az ember? Ezt a következő generációval, Gábor öcsémmel és társai­val is megcsinálták. Hiába értek el jó eredményeket, őket sem vitték ki.

– Nem gondolt az edzősködésre?

– Szerettem volna, de miután megszereztem a képesítést, az ugróbizottság elnöke négyszemközt közölte, hogy nem lehetek edző. Mindenki tudta, hogy vallásos ember vagyok, ha másból nem, látták, hogy keresztet vetek az ugrások előtt. „Nem bízhatjuk ilyen emberrel a jövő generációjának nevelését” – mondták, így a civil életet választottam. Tanultam, nyomdamérnök lettem, majd huszonöt évig tanítottam. Hátat fordítottam a sportnak, s bár mostanában megpróbáltam segíteni, úgy érzem, reménytelen a helyzet. Hiába próbálkozik az ember, kudarc lesz a vége. A mátraházi vassánc még áll, de a fagerendák már elrohadtak. A szabadság-hegyit benőtte az erdő, visszavette a természet. Kőszegen szorgalmasan dolgoznak, és van néhány tehetség. Ez minden.

– Ugrani nem ugrik, de a lécet azért felcsatolja néha?

– Igen. A gyermekeim nagyon jól síelnek, járnak is, amikor tudnak, és gyakran elvisznek engem is. Volt, hogy Ausztriában egy nap alatt százszor annyit síeltem, mint előtte egész életemben. Amúgy sohasem erőltettem, hogy a gyerekeim profi sportolók legyenek. Istennek hála, sikeres, tehetséges emberek. A lányom jogot tanult, jelenleg Németországban él, az egyik fiam az ország szerintem legjobb kardiológusa, a másik meg egy bankban dolgozik felsővezetőként. Már van öt unokánk. Szoktunk túrázgatni, így elmondhatom, hogy még mindig jó kondícióban vagyok.

---

Pályakép



Gellér László (1944. 08. 05., Tura)

Síugró, a válogatott keret tagja (1962-1976), klubja: Bp. Honvéd (1960-1976)

Legjobb eredményei: olimpiai 19. helyezett (1968, nagysánc), 9., ill. 16. helyezett a Négysáncversenyen, többszörös magyar bajnok egyéniben és csapatban

Két olimpián is részt vett, 1964-ben és 1968-ban az év síelőjének választották