Magyar Hírlap online

A pingpong virtuóz közkatonája

Asztalitenisz. Faházi János a hetvenhez közel sem hűtlen örök szerelméhez - Téglával, parkettával, papuccsal játszva is nyert

De mi van a reflektorfény után? (85.)
Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.


Még ma is sokan felismerik az utcán, és ha megszólítják, mindenkihez van egy-két jó szava. Faházi János, a korábbi sokszoros válogatott asztaliteniszező Angyalföldön, a Fiastyúk utcában lakik, és a tavasszal a hetvenedik születésnapját ünnepli ugyan, de még most is igazolt versenyző. És olykor az asztalhoz is áll, hogy segítse az Ybl Tervező csapatát.

– Tényleg még mindig versenyez?

– Igen. Miért csodálkozik ezen? Nyugdíjas vagyok, de a budapesti Ybl Tervező csapatában a mai napig versenyszerűen játszom. Nyilasi Tibinek, a Ferencváros legendájának, az MLSZ utánpótlás-igazgatójának köszönhetem, és hálás vagyok neki ezért a lehetőségért. Ő ajánlott ugyanis. Igaz, nem Faháziként, hanem megmentőként. Tudják a klubvezetők, hogy ha valahol segítségre van szükség, akkor csak meg kell keresni a Faházi Janit, s ő jön, és segít. Elég régóta csinálom ahhoz, hogy segíteni tudjak.

– Bevallom, az én emlékeim között úgy szerepel, hogy a Palatinus strandon deszkával, bokszkesztyűvel, strandpapuccsal pingpongozott, és ahogy mondani szokás, mindenkit ripityára vert. Hogy is volt ez?

– Igen, mit tagadjam, így volt. A legextrémebb „ütőim” voltak, parketta, bontott tégla, kétméteres deszka, csupasz kéz, aztán szegény Kajdi Jancsi ellen bokszkesztyűvel püföltem a labdát. Mondhatnám, minden hangszeren játszottam, aminek felülete volt. És nyertem.

– Állítólag zsíros kenyérrel is.

– Ez nem igaz, mert a zsíros kenyér ragad, és hát emiatt nem lehetett.

– Szóval ezek voltak a Palatinuson a fogadási meccsei. De arról is hallottam, hogy a régi sportcsarnokban tombolt a közönség, amikor egy Berczik Zoltán elleni meccsen show-elemként felugrott az asztalra.

– Tök spontán jött az egész. Elvesztettem egy poént, és dühömben felugrottam az asztalra. A közönség persze értékelte a produkciót, és erre még nagyon emlékeznek. És azóta is elhalmoznak a szeretetükkel. De ez a szimpátia nyilván nemcsak a show-elemeknek szólt, hanem annak is, hogy azért nemritkán látványos labdameneteket vívtam Zolival és több ellenfelemmel.

– Külföldön is voltak Faházi-show-k?

– Kínában voltunk egy túrán, és bár az nem volt szándékos, megcsúsztam az asztal mellett úgy, hogy beestem az asztal alá, de a kezem az ütővel kinn volt, és ha hiszi, ha nem, úgy adtam vissza a labdát. Sőt enyém lett a poén.

– Hogy lett önből asztaliteniszező?

– Rákospalotán nőttem fel, és igazából három sportág iránt érdeklődtem a leginkább. A tenisz, a pingpong és a foci. Hogy egyikben sem voltam utolsó, azt bizonyítja, hogy mindhárom sportágban iskolaválogatottságig vittem. Akkoriban már ez is jelentett valamit. Aztán az országos úttörőbajnokságban, az Úttörő stadionban a bátyámmal egy csapatban megnyertünk egy korosztályos versenyt, majd a páros után egyéniben is győztem. E sikert követően eljött a lakásunkra az Alumínium SC elnöke, s arra kért, menjek hozzájuk játszani. Mentem, örömmel.

– Nem bánta meg? Később sem érezte úgy, hogy jobban tette volna, ha mondjuk futballistának áll?

– Nem. Akkor, gyerekkorban választanom kellett. Labdarúgásban az utcák-terek bajnokságában játszottam, és bár számolatlanul rúgtam a gólokat, azért az az Úttörő Stadionban szerzett siker már megalapozta, hogy asztaliteniszező legyek. Három évet játszottam az Alumíniumnál, amely akkor élvonalbeli csapat volt, és az egyik mérkőzést követően megkeresett Sidó Ferenc, akinek ugye a nevét senkinek sem kell bemutatni. Azt kérdezte az „atya”, hogy nem igazolnék-e a Vörös Meteorhoz. Igen ám, de közben a Betonút SC is megkeresett. Én pedig játszani akartam, és a Betonútnál rögtön betettek a csapatba. Amíg élek, nem felejtem el, hogy életem első csapatbajnoki meccsén négyből négy meccset nyertem a Dorog ellen.

– Mikor került be a válogatottba?

– Tizenhat éves voltam, amikor az ifjúsági válogatottba bekerültem, és ugyanebben az évben a csapatbajnokságon egyéniben a legjobb nyolc között voltam. Akkor még ezt is jegyezték. Négy évvel később Berczik Zoltán és Sidó Ferenc megérkezett Japánból, s velük jött be az ütőkön az új borítás, a szoft, a játékban pedig a pörgetés. Büszkén mondhatom, hogy egy hónap alatt sikerült elsajátítanom a pörgetés tudományát. Bekerültem a felnőttválogatottba, majd negyvenkilenc alkalommal játszottam a nemzeti csapatban.

– Nem kicsi ez a szám egy ilyen egyéniségtől, mint ön?

– Én is így voltam vele, hogy szerettem volna, hogy a negyvenkilencet legalább ötvenre feltornásszuk, mégis szebb, kerek szám. Hála a szövetség akkori vezetésének, 1975-ben megengedték, lehetővé tették számomra, hogy válogatott lehessek, így sikerült tehát a félszáz válogatottság.

– Visszakanyarodva pályafutásához, melyik eredményére a leg­büszkébb?

– Huszonegy éves voltam, amikor Budapesten elindultam a felnőtt Tizek bajnokságán. Előtte még soha nem indultam ilyen rangos versenyen, s az volt a célkitűzésem, azzal már elégedett lettem volna, ha a tízből nem én leszek az utolsó. Erre veretlenül megnyertem. De emellett jöttek a felnőttversenyek, például az osztrák nemzetközi egyéni bajnokság, amelynek döntőjében Berczik Zolit vertem meg, majd nem sokkal később Berczik visszavágott. Óriási csatákat vívtunk egymással. De mindig tiszteltük a másikat.

– A válogatottbeli sikerek közül melyik a legemlékezetesebb?

– Az pedig az 1963-as a prágai vb-hez köthető. Ott bronzérmet nyertem vegyes párosban partnernőmmel, Kóczián Évával. Ez azért volt nagy szó, nagy siker, mert a döntő előtt négy mérkőzést is úgy nyertünk, hogy az ellenfél már 2:0-ra vezetett, de nekünk sikerült fordítanunk. Kijutottam Helsinkibe, a Világ Ifjúsági Találkozóra, amelyet, ha jól emlékszem, 1963-ban rendeztek meg, és ott egyéniben tudtam győzni, mégpedig olyan erős mezőnyben, mintha világbajnokságon lettünk volna.

– Önnek megadatott, hogy külföldön is légióskodhatott. Hol érezte a legjobban magát?

– Én szerencsére tudok alkalmazkodni, mindenütt feltalálom magam, könnyen barátkozom, és ez minde­nütt megkönnyíti a beilleszkedést. Játszottam az olaszoknál és az NSZK-ban is. Persze jó volt, hogy némi pénzt is tudtam keresni. De azért ez nem kis fáradsággal járt, hiszen gondoljon csak bele, hogy minden hétvégén több száz kilométert kellett utazni. De ez nem panasz akar lenni, mivel nekem az életem az asztalitenisz, a pingpong, a világ végére is elutaznék, hogyha asztalhoz kell állnom.

– Ki volt a kedvenc párja, akivel sikereket ért el?

– Én mindenkivel jól megértettem magam, de ha mégis választanom kellene, akkor a férfiaknál Pignitzky Lászlót említeném, a nőknél pedig Kóczián Évát. Évával vegyes párosban nyertem magyar bajnoki címet.

– Ha ma az ember megnéz egy asztalitenisz-versenyt, akkor úgy jár a feje, mint az inga, mert annyira gyors lett a játék. Mit gondol, hova fejlődhet még a sportág?

– Még mindig nem érte el a csúcsát. Ázsia több lépéssel a világ előtt jár. Nem mondom, hogy egy-egy világversenyen valamelyik európai világklasszis nem fog meglepetést okozni, de az a földrész, ahol ötvenmillió jó játékos van, nyilván előnyben van az öreg kontinenssel szemben.

– Akkor úgy kérdezem: mikor lehet a magyar asztaliteniszezésnek újabb Faházija, Berczikje, Jónyere, Klampárja vagy Gergelye?

– Szerencsére, ahogy én látom, sok tehetséges gyerek van, és valahogy, főleg vidéken, de itt a fővárosban is, egyre népszerűbb az asztalitenisz. Ez pedig nyilván majd magával hozza, hogy tehetségek is felbukkanjanak, és újra nagy sikerekről szóljon a magyar asztalitenisz.

– Ha már az előbb Jónyer, Klampár és Gergely nevét említettük, önök tartják a kapcsolatot egymással?

– Hogyne. Évente gyakran találkozunk, és olykor elmegyünk bemutatókat játszani. Főként vidékre hívnak bennünket. Ez számomra örömünnep, és megható, hogy egy-egy ilyen fellépésen nemritkán már a bemutatásnál is négy-ötezer ember tapsol. Olykor még a könnyem is kicsordul.

– Érzelgős lett?

– Nem mondhatnám, de jólesik, hogy nem felejtették el az embert.

– És a család?

– Van egy huszonegy éves fiam. Őt nem érdekli a pingpong.

– Mit szeretne még megélni?

– Azt, hogy a magyar asztalitenisz visszanyerje népszerűségét, és érjen el olyan eredményeket, mint amilyeneket annak idején mi hoztunk.

---

Pályakép

Faházi János

Született: 1942. április 23., Budapest

Tizenhárom évesen az Alumínium SC játékosaként kezdte az asztaliteniszezést. 1960-tól már a Betonút sportegyesület játékosaként tagja lett a magyar válogatottnak. 1966-ig volt válogatott, de az asztaliteniszezést a Csepel SC, a Postás és a Ganz-Mávag színeiben ezután is folytatta. 1980-ban edzői oklevelet szerzett, majd Olaszországban és Németországban játszott. A világ- és Európa-bajnokságokon három érmet nyert: vb 3. 1963-ban vegyes párosban Kóczián Évával, Eb 3. 1964-ben férfipárosban Pigniczky Láslóval és vegyes párosban Heirits Erzsébettel.