Magyar Hírlap online

A gyúró lánya kivívta a megbecsülést

Vívás. Külföldön Schwarczenberger, itthon Tordasi néven versenyzett a női tőrvívás utolsó magyar egyéni olimpiai bajnoka

De mi van a reflektorfény után? (91.)
Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.
 

Európa egykor legkorszerűbb vívócsarnokán meglátszik az idő. Az MTK Csömöri úti, kopott létesítményében nemcsak a kék csempe idézi a múltat, hanem az idős mester, Szőcs Bertalan és tanítványa, Tordasi Ildikó is. Az olimpiai bajnok Ildikó az edzéseken gyerekekkel szeretteti meg örök szerelmét, a vívást.

– Elárulja, hogy Schwarczenberger Ildikóból mikor és miért lett Tordasi Ildikó?

– Hivatalosan mindig is Scwarczenberger Ildikó maradtam, a Tordasi csak olyan művésznév, pontosabban, sportolói név. Amikor 1964-ben elkezdtem vívni, még kézzel vezették az eredményeket. A versenyeken sokszor mondták a jegyzőkönyvvezetők, hogy rövidebb, könnyebben leírható nevet is választhatnék. Ezt elmondtam apámnak, aki egyáltalán nem lepődött meg. S mivel a családjában már használták a Tordasi nevet, így lettem Tordasi Ildikó.

– Ezek szerint a mindenki által Tordasi Ildikónak ismert olimpiai bajnoknak ma is Schwarczenberger Ildikó a leánykori neve?

– Igen, sőt, mivel az útlevelemben ez volt beírva, ezért a külföldi versenyeken is az apám családi nevén szerepeltem. Ez nálam azért nem okozott tudathasadást, mert aput Schwarczenberger Ferencnek, a testvérét pedig Tordasi Antalnak hívták.

– Apja legendás gyúró volt, az öttusa-válogatott masszőre. A sportolók szerint Svarci bácsinak csodatevő keze volt.

– Én is hallottam azt a legendát, hogy apukám néhány olimpiai aranyérmet belegyúrt a sportolókba. Magam is tapasztaltam, amikor megsérültem, hogy a kezével varázslatos dolgokra képes. A margitszigeti uszodában dolgozott, híres színészek is jártak hozzá masszírozásra.

– Ő beszélte rá, hogy vívó legyen?

– Gyerekkoromban sokat jártam vele öttusaversenyre, ezért én is öttusázó szerettem volna lenni. De mivel a hatvanas évek közepén nálunk még nem volt női öttusa, ezért kipróbáltam a vívást. Tizenhárom éves koromban, 1964. augusztus 25-én léptembe először a vívóterembe, s itt is maradtam.

– Nem bánta meg, hogy ezt az elegáns, de a jutalmazást tekintve még napjainkban is amatőr sportágat választotta?

– Miért tettem volna, amikor életem legcsodálatosabb élményeit a vívásnak köszönhetem. A tőrömmel meghódítottam a világot, csak olimpián és világbajnokságon tizenháromszor állhattam fel a dobogóra.

– Három olimpián indulhatott, melyik volt a legkedvesebb?

– Nehéz választani. Az első, a müncheni 1972-ben azért volt emlékezetes, mert apu is ott volt gyúróként, s nagyon meghatódott, amikor huszonegy éves lánya a csapatversenyen ezüstérmes lett. Láthattam az öttusázó Balczó Bandi győztes futását is. A montreali olimpia pedig azért kedves, mert ott átélhettem a repülés gyönyörűségét. Az egyéni döntő megnyerése után a csapat feldobott a levegőbe, de olyan magasra, hogy repültem.

– Pedig néhány centin múlott, hogy a diadalból nem tragédia lett…

– Az olimpiai döntő után volt olyan álmom, hogy átszúrják a sisakom, és csorog a vér az arcomon. Az történt ugyanis, hogy a döntő utolsó csörtéjében 4:3-ra vezettem Collino ellen, amikor az olasz lány támadott, és átszúrta a sisakomat, s megsérült az arcom. Az elsősegély után tudtam, hogy támadom kell, ez bejött, mert a zsűrielnök azt mutatta, hogy az enyém volt a találat. Én pedig repültem…

– Mennyit ért harminchat éve egy olimpiai aranyérem?

– Nem lettem milliomos. Az egyéni elsőségért hetvenezret, a csapatbronzért harmincezret kaptam. Ja, és a Munkaérdemrend arany fokozatát is. Sajnos, már eltörölték, hogy aki ezt a kitüntetést megkapta, annak a teljes fizetése lett a nyugdíja. S még egy érdekesség: az olimpia előtt azt mondták, a legeredményesebb magyar sportoló egy színes televíziót kap. El is hozták hozzám a készüléket, de amikor bekacsoltuk, kiderült, hogy fekete-fehér. De azért, jó tévé volt.

– Biztosan átigazolhatott volna gazdagabb klubhoz is, miért maradt hűséges az MTK-hoz?

– Mert az MTK nem egy sportgyár, hanem egy nagy család. Nekem még bókolt Salamon Béla színészkirály, a futballzseni Sándor Csikar és Hidegkuti Nándor a Bajza utcai klubházban. A pályafutásom után is megbecsültek, lehetőséget adtak, hogy vívókat neveljek. Különben a klub egyedüli női olimpiai bajnoka vagyok, aki egyéniben nyert aranyérmet.

– Edzőként mindig az utánpótlással foglalkozott. Nem bánja, hogy nem nevelt bajnokot?

– Szerintem éppen olyan szép feladat megtanítani egy gyereket a vívás alapjaira, mint egy kész sportolót felkészíteni egy világversenyre. Olimpiai ciklusonként száz-százötven gyerekkel kezdtem el foglalkozni, s ebből jött ki egy-két tehetség. A mostani csoportomban nagyon tehetséges Kulcsár Gergő, s csak rajta múlik, hogy meddig jut el.

– A kisebb családjáról mit tudhatunk meg?

– Huszonkét évesen, 1973. december 22-én feleségül mentem Kovács Róbert kőművesmesterhez. A férjem egy éve, január huszonhetedikén, reggel hét óra öt perckor itt hagyott. A konyhában összeesett, s meghalt. Most, egyedül vagyok, a testvérem is meghalt rég. Gyerekem nem születhetett, talán ezért is maradtam utánpótlásedző, mert így mindig gyerekek között lehetek. A vívás csodálatos sport, mert megtanítja a fiatalokat, hogy csak sok munkával, küzdelemmel lehet az életben eredményt elérni.

– Sokszor idéz pontosan régi dátumokat. Ennyire fontos az idő?

– Az időpontokat jól megjegyzem, sajnos, egyre több halálesethez kötődik. A tervem is két évfordulóhoz kapcsolódik. Két év múlva, 2014-ben szeretnék nyugdíjba menni, mert akkor lesz az ötvenedik évfordulója, hogy MTK-s lettem, s akkor lesz a Magyar Vívószövetség éppen százéves. Szerencsére egészségileg még bírom az edzéseket, a fiatalok között végzett munka pedig tartósít.

---

Pályakép

Tordasi Ildikó

Született: 1951. szeptember 9., Budapest

Tőrvívó, balkezes. Egyesülete: 1964-től 1985-ig az MTK. Nevelőedzője: Szombathelyi Béla, edzője: Szőcs Bertalan. Legjobb eredményei: olimpián 1972-ben az ezüstérmes csapat tagja, 1976-ban egyéniben első, csapatban harmadik, 1980-ban csapatban harmadik. Világbajnokságokon 1971-ben egyéniben 4., csapatban 3., 1973-ban egyéniben 2., csapatban 1., 1974-ben egyéniben és csapatban is 2., 1975-ben csapatban 2., 1977-ben egyéniben 3., csapatban 4. 1979-ben egyéniben 3., csapatban 2., 1981-ben és 1982-ben csapatban 2. 1970-ben a Kossuth Zsuzsa Szakközépiskolában érettségizett, 1970-től a Ravill munkatársa volt, 1985-ben szakedző diplomát szerzett a TF-en. 1986-tól az MTK vívóedzője.