Magyar Hírlap online

A bajnok még nem fejezte be a könyvet

Torna. Los Angeles helyett Los Olomoucba utaztak...

De mi van a reflektorfény után? (21.)
Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.
 

A nagy magyar „lovaskorszak” kiváló képviselői voltak. Ha a világ bármelyik tornacsarnokában kiejtették Magyar Zoltán, Guczoghy György, Borkai Zsolt nevét, mindenki tudta, magyar tornászokról van szó. A hetvenes–nyolcvanas években öregbítették ők a magyar tornasport hírnevét. Guczoghy Györgyöt, a nagy generáció egyik tagját kerestük meg a munkahelyén, a Népstadion területén – a büfében…

– Kiváló a feketekávéja, szépek a szendvicsei is.

– Mondják, jólesik, figyelek is arra, hogy minőséget adjak azoknak, akik bejönnek ide.

– Minden reggel ez a „kötelező gyakorlat”? Naponta készíti az ennivalót az itt sportoló gyerekeknek?

– Többé-kevésbé igen, mert én üzemeltetem ezt a büfét, s mivel kevesen vagyunk, magam is „szakácskodom”, megszoktam már.

– Ezt elhiszem, s látom, érthet is hozzá. Abban azért már nem vagyok olyan biztos, hogy amikor még a szerek között meg a nemzetközi versenyek dobogóján élte a napjait, erről álmodozott volna…

– Erre adtam volna a legkisebb esélyt magamnak. Azzal együtt, hogy van vendéglátós diplomám is, nem hittem, hogy annak a teremnek a tőszomszédságában készítem majd a kapucsínót, ahol egy-egy nemzetközi bajnokság után az eredményhirdetéshez készülődtem.

– Így nem mondhatja senki, legalábbis „földrajzilag”, hogy messzire került a tornától, a sportágtól, amit csaknem két évtizeden művelt, nem is közepes fokon.

– Tény, nem így és nem itt képzeltem el magamat, inkább a fal másik oldalán. Így alakult, most ezt csinálom, és igazából nincs is semmi bajom vele.

– Most kell következnie annak, hogy de…

– Valójában nincs is olyan nagy de, mert én is okolható vagyok azért, hogy nem maradtam meg az eredeti közegemben, hogy, mondjuk, éppenséggel nem edző vagyok.

– Pedig lehetne, mert ebből is van diplomája. Ezekből tényleg jól áll.

– Ezekből igen, de mivel nem igazán szeretek kérni, kuncsorogni, nem futottam be semmilyen edzői karriert azt követően, hogy a szöuli olimpia után leporoltam a kezemről a magnéziát.

– Az nem tegnap volt, éppenséggel huszonkét éve.

– Úgy terveztem, hogy maradok a klubomban, a Honvédban, gondoltam, szükség lesz rám, ott leszek edző. Nem volt senki elutasító, tán örültek is volna, ha maradok, de abból a pénzből, amit felkínáltak, nem tudtam volna megélni, s erre is gondolnom kellett. Nem volt sem vita, sem harag, az üzlet nem köttetett meg. Ennyi…

– S azóta sem.

– Sok minden történt azóta. Velem is, az országban is, a sportágban is. Valahogy kimaradtam, pedig érzem, nem jutottam még a könyv végére. Vannak még lapok benne, amelyeken túl kellene jutnom. Illetőleg, nem is azt mondom, hogy kellene, inkább azt, hogy akarom tudni a könyv végét. Hogy befejezzem.

– Nem állítom, – bocsásson is meg a szóért –, hogy öreg, de azt igen, hogy maholnap ötven lesz, középkorú. Most még vissza lehetne térni. Nem?

– Az utolsó pillanatban vagyok, tudom. Mert, ha mondjuk, meglelném a kincset, a tehetséges, minden szempontból rátermett gyermeket, akkor is kell legalább tizenöt év – s ez nem túlzás – hogy a maximumot elérje. Akkor pedig…

– Ne folytassa, tudom, hány éves lesz akkor… Úgy gondolná az ember, hogy ön, akinek van neve és előélete a tornában, legalább abból a szempontból előnyt élvez, hogy nem az abszolút kezdőkkel, a kisgyermekekkel kell kezdenie, hanem egy emelettel feljebb, mondjuk a serdülőkor után.

– Ez nem igaz, s két szempontból sem az. Az egyik, hogy az az ideális, ha egyetlen ember követ végig egy pályát, s kívülről-belülről ismeri azt, akit tanít, akit edz. A másik az igazán kényes. Mert vajon, milyen alapon szólnék bele egy edzőterem életébe? Hogy elvegyem azoktól az edzőktől a legjobbakat, akikkel ők güriztek, akiknek ők tanították meg az előrebukfencet, szinte éhbérért? Ez nem járható út, nem tisztességes.

– Vállalná, hogy újra bemag­né­ziázza a kezét?

– Azt igen, de hogy fel is ugorjak a szerre, azon elgondolkodnék.

– Gondolom, mint a biciklizést, ezt sem lehet elfelejteni.

– A mozdulat, legalábbis fejben, örökre megmarad, de hogy meg is tudjam csinálni, ahhoz erő, kondi kell. Nem is kevés, s ebben nagy a lemaradásom. Ha valami csoda történne, s fel kellene ugranom, mondjuk a lóra, bizony egy hónap is kellene, hogy legalább húszszázalékos legyek.

– Akkor Londonra nem tér vissza.

– Oda már azok menjenek, akik tovább tudják vinni a magyar sport sikereit. Komolyan mondom, a szereplésünk a szingapúri ifi olimpián olyan örömmel töltött el, mintha a felnőttek olimpiáján nyertünk volna tizenhét érmet.

– Ha ön a jövőt mondja, hadd emlegessem fel én a múltat. Az 1984-es olimpiára úgy utazhatott volna, mint éremesélyes. Bármelyik bejöhetett volna.

– Aztán eljutottunk Tatáig… Ott, az edzőtáborban tudtuk meg, hogy nem megyünk, pedig előtte a „legmagasabb helyről” is azzal nyugtattak bennünket, hogy ne törődjünk semmivel, a sport az nem politika, eddzünk nyugodtan. Képzelje el, azon a napon nem is hoztak be újságot a táborba, s kimenni sem lehetett. A tévéből, a rádióból meg csak a kozmetikázott híreket tudhattuk meg. Aztán júliusra kiderült, hogy Los Angeles helyett Los Olomoucba mentünk. Kínunkban így neveztük el a csehszlovák várost, Olomoucot, ahol az „olimpiapótlót” rendezték. Azok borzasztó hónapok voltak mindannyiunknak, valamennyi magyar sportolónak.

– Ha már Tatát mondja, tudnivaló, hogy sok-sok időt töltött el ön is ott. Akkoriban még lehetett, belefért a szövetségek, a magyar sport költségvetésébe, nem úgy, mint sajnos ma. A hosszú összezártság, a monotonitás nem „ölte meg” önöket és az emberi kapcsolatokat?

– Ami engem illet, szerettem táborba járni, mert szerettem edzeni. Egyben voltak a napjaim, mindent megkaptunk, kiszolgáltak minket. Borkai Zsolttal voltunk jó barátságban, sokan kérdezték is, hogyan lehet ez, merthogy ellenfelek vagyunk. Ketté tudtuk választani ezt. Aki jobb volt, az volt fórban a másikkal szemben.

– Mondják, a mozdulatokat sosem lehet elfelejteni, azok a sportpályafutás után is visszaköszönnek. Gondolom, a fejében, az álmában ma is tökéletes a Guczoghy-szaltó.

– Megvan, el is tudom mondani, hogy melyik pillanatban mit kell csinálni, de azért jobb, hogy ülve beszélgetünk erről… Amikor először bemutattam külföldön, a pontozók szinte felugrottak a helyükről, azt hitték, valami baj történt. Nem kevés idő kellett ahhoz, hogy elfogadják. Ami az álmot illeti, nem mondhatom, hogy hú de jó a tornáról álmodni. Nem, mert sosem sikerül úgy a gyakorlat, ahogy kellene, csak a kín marad meg. Szóval, inkább szenvedés, amikor néha-néha belép a szer az álmomba. Olyan sportág a torna, amit ha jól, készségszinten tudsz, nagyon lehet szeretni. Ha nem, akkor maga az utálat.

– Még szerencse, hogy reggelenként, amikor felébred, azt mondhatja, hogy nem az álom volt a valóság, mert amit elért a tornában, az pontosan a rémálom ellenkezőjét erősíti.

– Ez igaz, jó visszagondolni a sikeres időkre, de ezzel együtt tudom, még nem fejeztem be a könyvet. Pedig be kellene.

---

Pályakép

Guczoghy György

1962. március 3., Budapest

Tornász, edző

1986: Testnevelési Főiskola, edzői diploma 1970–1989 között a Bp. Honvéd sportolója

Legjobb eredményei: 1979 Eb 1., 1980 moszkvai olimpia, csapatban 3., 1981 Eb 1., 1983 Eb 1., vb 2., 1986 Eb 2., 1987 Eb 3., 1988 szöuli olimpia, csapatban 6., 1989 vb csapatban 5.

Hatszoros magyar bajnok összetettben

1983-ban az év sportolója