Magyar Hírlap online

Riadót fújt a doromboló távérzékelő

Hogy az állatok valóban rendelkeznek-e „paranor-mális” érzékkel, azt Rupert Sheldrake brit biológus szeretné kideríteni egy nagyszabású vizsgálattal.
Ha sikerülne tudományos módszerekkel bizonyítani, hogy egyes állati viselkedésmódokat nem lehet szokványos módon magyarázni, a tudomány a vitatott jelenségek tisztázásában óriási lépést tenne.

Rupert Sheldrake jelenleg azon dolgozik, hogy rendszerezze az állatokról érkező beszámolókat. Összesen 26 rubrikából áll a lista: kutyák, macskák, amelyek előre megérzik a gazdik érkezését – ők vannak a legtöbben –, kutyák, amelyek telepatikus kapcsolatban állnak gazdájukkal, és állatok, amelyek tudják, ki telefonál, illetve négylábúak, amelyek tudják, hogy állatorvoshoz viszik őket.

Az egyik történet egy sima szőrű tacskóról szól, amelyet a gazdái továbbadtak. A család akkoriban Konstanz városában lakott, a kutya új otthona a Baseli-tó túlpartján, a svájci oldalon volt. Az apa a Waldi nevű kutyust csónakon vitte át másik partra. A vízi út nyolc kilométer. Tizennégy nap múlva a kutya ismét otthon volt: „Olyan úton jött haza, amelyet nem ismert, végig a svájci parton, egészen Konstanzig – ez a táv a parton hatvan kilométer” – számolt be a gazdi. Egy másik levél olyan eseményt mutat be, amelyet telefonérzékenységnek nevezhetnénk: „A teraszon ültem, a cica mellettem dorombolt. Tizenegy éves lányom a barátnőjével biciklizni ment. Minden csodálatosnak tűnt, de a macskánk hirtelen felugrott, majd a nappaliba rohant és leült a telefon elé. Néhány másodperc múlva megszólalt a készülék, arról tájékoztattak, hogy a lányom súlyos balesetet szenvedett, és kórházba szállították.”

A történetek sora végtelennek tűnik. Az 1998-as nagy örményországi földrengés után szakértők kétszáz beszámolót gyűjtöttek össze ötven településről, amelyek a földrengés előtt az állatok szokatlan viselkedését taglalták. A háziállatok hirtelen agresszívvé váltak, nem voltak hajlandók enni, s menekülni akartak. A vadállatok ellenben elvesztették természetes bizalmatlanságukat az emberrel szemben. Néhány perccel a rengések előtt szinte minden északörmény meg tudta volna jósolni a katasztrófát, ha helyesen értelmezte volna az említett jeleket – vélik a kutatók.

Egy furcsa, de következetes állati megérzésről számol be egy levélíró Shledrake-nek: „Édesanyám hetente többször eljárt a városba ügyeket intézni, és mindig más időpontban jött haza. Én felügyeltem a testvérei­met. Édesanyánk meghagyta, hogy ne rosszalkodjunk, és tanuljunk. Ám alig tette ki a lábát a házból, elszabadult a pokol: vízipisztolyokkal locsoltuk egymást, párnacsatát vívtunk. Macskánk egyszer csak hegyezni kezdte a fülét, az ajtóhoz futott, és jelezte, hogy ki akar menni. A cicus jó darabon elébe ment édesanyánknak. Egy bizonyos ponton megvárta, majd az indulásától számított húsz perc múlva mindketten hazajöttek. Ez elég idő volt ahhoz, hogy rendet rakjunk.”