Magyar Hírlap online

Petőfi, a radikális

A mindig rossz megalkuvásra hajló országban 1910-ben, amikor a millenniumi aranyozás már szétporlóban volt, Petőfi nem alkuszik című esszéjében nem véletlenül írta Ady, hogy a költő és társai „egy kis úri forradalom részére kaparták ki a parázsból a gesztenyét. S mikor a Batthyány-kormányt kinevezték, Petőfire s néhány zabolázhatatlan társára nem volt többé szükség. S Petőfi csak későn kellett újra, mikor az ijedelemből fölocsúdott bécsi udvar az úri forradalom gyümölcseit visszamarkolta.” A kormány Debrecenbe menekülésének előes­téjén, valamikor 1848 decemberében írja meg azt a Marseilles-hez hasonló nagy versét, az Akasszátok fel a királyokat!, amely versen a váci kiáltvány szellemében harcoló hadsereg, ha eljutott volna hozzá, csak röhögött volna. A kiáltvány lényege: V. Ferdinánd jelenti a magyar alkotmányosságot, Ferenc József pedig trónbitorló, akire a tisztikar nem esküdött föl. Pedig Illyés Gyula szerint „széptani értelemben” soha többé hosszú uralkodása alatt nem írtak ilyen jó ódát Ferenc Jóskához, mint amilyen az Akasszátok fel a királyokat! volt.

Ady szerint a „srófos eszű, kis képzeletű svábok”, mint Herczeg Ferenc, csak szavalni tudtak Petőfiről, azt is rosszul. Pedig Trianon után, 1921-ben épp Herczeg volt az a Petőfi Társaságban, aki a sajtó felszabadításának történelmi súlyú tettét láttatta meg március tizenötödikében, az első igaz cselekedetet, „amelyre Pató Pál nemzete rászánta magát… Jellemző, hogy az akkori hivatásos politikusok so­káig nem is akarták megérteni jelentőségét. Maga Kossuth Lajos is kicsinyléssel beszélt róla.” Aztán rátért arra, hogy foszlott le a magyar sajtóról – amikor üzletté vált – a nagyság és a ragyogás. S végül jött 1919, a sajtószabadság megcsúfolása akkor, amikor „az állami főhatalom nagy részben újságírók kezében volt. A proletárdiktatúra vezető férfiúinak nevei közt, amelyek ma már a magyar kriminalisztika legsötétebb lapjaira vannak följegyezve, hírlapírók nevének egész sorozatát találjuk.” (S mit mondana Herczeg 1989 írástudóinak árulásáról?)

1945 után – mintha a hatalom így is tudtára akarta volna adni a népnek, hogy érzelmei barátiak – kialakult egyfajta pártos Petőfi-kultusz. Volt Petőfi bánya, Petőfi laktanya, Petőfi sportkör, téesz Petőfi módra, sőt a pünkösdi búcsúkról híres Pálosszentkútból Petőfiszállás néven gründoltak egy kommunista falut is. Révai József, a párt főideológusa és a marxista népiességet kanonizáló Pándi Pál, vagy olyan akadémikusok, mint Király István, Turóczi-Trostler József és a cukorbáróságól lett irodalmi guru, Hatvany Lajos éppúgy részesei s megteremtői voltak ennek a kultusznak, mint a két „elhajló”, Dienes István és Fekete Sándor. A Kassán született művelt csendőrtiszt, Dienes volt zsidómentő, volt az új demokrácia rendőrtisztje és az „ávóba furakodott”, 15 évre ítélt államellenes összeesküvő: a „koholt vádak” alól 1957-ben rehabilitálták. Új, adatok és tények tömegét felvonultató Petőfi-életrajzát már nem tudta befejezni. A fáma szerint 1962-ben a Radnóti-rejtelmekről – így a költő haláláról és az „abdai talányról” – írott könyvét befejezni indult Almádiba: ő megérkezett, a kézirat nem. Tekintélyes ellendrukkerei voltak, például Tolnai Gábor, az ELTE régi magyar irodalmi tanszékének vezetője, a Radnóti-kultusz pápája. A szívbeteg Dienes belehalt a kézirat eltűnésébe. Fekete Sándor, a késő kádári időkben annyi vihart kavart Új Tükör főszerkesztője az ’56-os megtorlások idején Hungaricus álnéven megírta röpiratát az ország sorsáról: a börtönt ő sem kerülte el. Lehet, hogy ők ketten nem voltak olyan rezisztensek Petőfi radikalizmusa iránt, mint a többiek? „Lamberg szívében kés, Latour nyakán / Kötél, s utánok több is jön talán, / Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!” Az 1848-as őszi ellenforradalmat szervező bécsi hadügyminiszter s a Pestre küldött teljhatalmú királyi biztos felkoncolásának jakobinus dicsérete egy irodalomtörténeti számla kiegyenlítésekor is gyanússá válhat…

Vegyük még egyszer elő a „srófos eszű”, ám korántsem olyan „kis képzeletű” Herczeg Ferencet. „Szinte csodálatos, hogy Attila és Rákóczi szellemei – írta a Trianon rehabilitálásáért harcba szálló, színdarabjait Nyugaton is sikerrel játszott író – nem riasztották el Petőfi mellől a történelmi materializmus híveit. Valóban, ha a nemzetköziek őszintén értékelnék költőnket, akkor a saját frazeológiájuk szerint azt kellene mondaniuk: Petőfi nacionalista és militarista volt. A szívével politizált…”