Magyar Hírlap online

Női lelket cirógató mozdulatok

Ahogy felcsendül a dallam, senki se mondja meg, hogy ezek a hölgyek valaha a legrettegettebb betegséggel néztek farkasszemet

Nem profi táncosok, de némelyikük mozgása egészen elképesztő, olyan lágy, olyan tökéletes. Az élet megannyi területéről jöttek, s a közös mozgás hozta össze őket, pontosabban az, ami megelőzte: a rákbetegség. Mind olyan beavatkozáson estek át, amely – bár a testet meggyógyította – nőiségében meggyötörte a lelket, mert kinek a mellét csonkolták, kinek a méhét távolították el. Néhány gyógyítójukkal együtt hetente egyszer összegyűlnek az Aranytíz Művelődési Központban, hogy a tánc segítségével visszaszerezhessék azt, ami teljessé teszi a felépülést: az önbecsülést. Ezen a helyen nem számít sem a ruha, sem az alak, sem a mozgáskészség vagy a muzikalitás, csak az, hogy mindenki jól érezze magát a bőrében.

Öt éve már annak, hogy Szalai Márta, az Országos Onkológiai Intézet főnővére útjára indította a daganatos betegségből gyógyult nők rehabilitációját segítő hastáncterápiát. Kezdetben nem volt könnyű dolga, hiszen az akkor még maroknyi csapat tagjai félősen, szégyenkezve testüket szinte teljesen elfedő öltözékbe bújtak. A legtöbben nem is pólót, hanem garbót húztak, hogy semmi se látszódjon ki belőlük. Ám nem sok idő kellett ahhoz, hogy Márta humorával, életkedvével és empátiájával megtörje a jeget. Júniusban már ebben a keleties, lenge ruhában léptek fel a Városliget nagyszínpadán. „Néhány önfeledt, spontán nőies mozdulat és a zene megtette a hatását. A legszégyenlősebbek is rájöttek, hogy nincs takargatnivalójuk, szép a testük, mert minden átélt gyötrelem ellenére igazi nők. Ma már királylányokként mozognak, s én is fejedelmi hölgyeknek látom őket” – mondja Márta.

A magabiztosság érezhető is. Ahogy felcsendül a dallam, senki se mondja meg, hogy ezek a nők valaha a legrettegettebb betegséggel néztek farkasszemet. Most már minden mozdulatuk az egészségről szól. Érdekes módon az sem látszik, hogy ki kezdő, és ki jár már évek óta ide, hiszen – mint mondják – már néhány alkalom után fölszabadultak, kinyíltak, s önbizalommal telten könnyebb elsajátítani a tánclépéseket, kecses kézmozdulatokat. Egymást is segítik, az „újoncokat” a tapasztaltabbak azonnal tanítgatják, bevonják a közös aurába. Így születtek komoly, életre szóló barátságok itt, ebben a tükrös teremben, ahol a táncosok nemcsak önmagukkal, hanem a többiekkel is szembesülnek.
Mert muszáj szembesülni. Először a diagnózissal, azután a környezet magatartásával, majd a kezelésekkel s a várható kilátásokkal. Egyikük így mesélt erről: „Ma már tudom, hogy a betegségem kialakulásában közrejátszott az is, hogy nem törődtem magammal, mindenki más előbbre való volt az életemben. A test jelez, de ha nem figyelünk rá, könnyen jön a baj. Amikor fáradtnak, elcsigázottnak érezzük magunkat, igenis le kell állni, és végiggondolni, hogy mi az oka. Nem szabad a szokásos verklit tovább tekerni. Én sikerrel gyógyultam, de azt hinnem és akarnom is kellett.” Az akaratról pedig annyit: néhány hét gyakorlás után az egyik nő törött bordával táncolt végig egy bemutatót, a csoport legfiatalabb tagja pedig, aki októberben érkezett, márciusban már olyan szólót adott elő, hogy még Mártának is leesett az álla.

A környezet sokszor nem tud mit kezdeni a rákos beteggel, sőt magával a betegséggel sem. Márta ismer olyan nőt, akit azonnal kiebrudaltak a munkahelyéről, ahogy megtudták a problémáját. A dolog azért is különösen kegyetlen, mert egy kemoterápiás gyógyszereket forgalmazó cégről van szó. „Az is nagy baj, hogy az emberek jó része még mindig egyrészt fertőző, másrészt halálos betegségnek hiszi a rákot. A társadalom sajnos nem kap elég felvilágosítást az egészségügyi témákról, a celebek szilikonos melléről sokkal több szó esik. Felszínes lett sok minden, ma már udvarlás sincs, az interneten lehet egy alkalomra partnereket keresgélni”– kesereg Márta.

A táncosok szerint tény az is, hogy a betegség próbára teszi a házasságot, a partnerkapcsolatot is, hiszen egy férfinak nehéz megértenie, hogy csonkoló műtét után egy nő másként tekint önmagára, s nincs mindig kedve összebújni. De vajon hányszor mondhat nemet egy nő? A betegség tehát választóvonal, amely vagy szétrombolja, vagy megerősíti a párkapcsolatot, de semmi sem lesz már olyan, mint előtte. Ennek a terápiának éppen az a lényege, hogy a látható és láthatatlan női izmokat mozgatja meg, teljes átadást követel. Igazából nem a zene a fontos, hanem az a változás, amelyet a hastánccal járó mozdulatok idéznek elő az énképben. Mert – ahogy egyöntetűen mondják – a hastáncnál nincs nőiesebb tánc a világon.