Magyar Hírlap online

Itt az idő

Itt az idő. Hát hol másutt? Az idő mindig itt van, volt is, lesz is, mi, teremtett lények, jövünk-megyünk ki-be az ittben. Élünk és meghalunk. Amikor Petőfi rászalajtotta kezét a papírra, és megírta a Nemzeti dalt, nyilván nem akart másról beszélni, mint ami akkor is az volt az emberben, mint ma. Hogy vadnak és szabadnak, lázadónak és őszintének, tiszta szívűnek és nagylelkűnek születtünk. Csak aztán valahogy rossz utakra tévedünk az időnkben, rabok leszünk, szolgák, senkiházik lábtörlői, sanda, hazudozó népek, magyarok. Az ember gyenge, könnyen megadja magát a kísértésnek, elfogadja a lusta szolgalétet, odaadja lelkét az ördögnek. A sátán nemzetközi, elveszi tőlünk, ami magyar.

Rabok tovább nem leszünk? Dehogynem, ha megfizetik. Ittlétünk sötét ketrecekbe zártan folyik, a gazda ad enni, inni, megsimogat, kényelmes a ketreclét, nem kell mást tenni, csak lenni. És amikor elszámolnánk életünkkel, rádöbbenünk: élnünk kellett volna inkább. Magyarul élni, mint Petőfi Sándor. Bátran szeretni az országot, amibe beleszülettünk, tisztelni, amit elődeink építettek, s továbbadni a gyerekeinknek, hogy amikor már nem leszünk, akkor is szülessenek bátor és szabad magyarok. Ne csak legyünk-lifegjünk az ittben, merjünk élni is, minél teljesebb életet élni, hogy legyen hova érkezniük azoknak, akik majd helyettünk lesznek benne az időben.

Ünnepközelben sokan szoktak nagyokat mondani. Beletekerednek a mondatpántlikáikba, még az eget is piros-fehér-zöldnek hazudják a kokárdamagyarok. Esküdnek, rabok tovább nem, az éppen színen lévő gazda meg csak nevet: kaptok cirkuszt.

Petőfi pedig az időbe nőve nézi ezt a mai kocsmát, elhull a virág, eliramlik az élet – mondja a magyar irodalom legszebb verssorát, talán márciusi hó is esik a szavakra, de ünnep van, azért fényes a szívünk annyira, mert szeretjük Petőfi Sándor gyémántszikra-tiszta, teljes, szabad életét. Itt az idő. Mi meg benne magyarok maradunk.