Magyar Hírlap online

Egy eszmevilág összerogyott

Megjelent a Magyar Élet 2009. október 22-i szmában

Húsz évvel ezelőtt nyilvánvalóvá lett a szovjet állam eszmei tartalmának válsága a lassú és elfogult agyak részére is, ami két évre rá megérlelte a Szovjetunió összeomlását. Most egyelőre a húszéves évfordulóra emlékezünk.

Minden szélsőséges rendszernek életeleme a küzdelem, állandó haladás a cél felé, amit - mert rendszerint utópia - megközelíteni lehet, de elérni nem. A szélsőséges rendszernek elszánt hívei vannak, azokat foglalkoztatni kell, azoknak sikerélmény kell. A forradalmárokat nem szabad izgalmi nyugalomra, pihenőre küldeni.

A kommunizmus elméletét az ember egyéni és társadalmi életének központi irányíthatása érdekében alkották meg, aminek az érvényesítésére tervezett szerkezet a fanatikusan elkötelezettek zárt rendű uralmát biztosítja. Aki nem híve a Rendnek, az ellenség - elpusztítandó. A terror biztosítja az irányítók uralmát, amihez elég a társadalom néhány százaléka.

Az elgondolás a nyugati szellemi nyugtalanságban, a jakubinus radikalizmusban született meg, Európa keletén pedig a szláv lélek roppant élénk fogékonysággal fogadta. A londoni Sunday Heraldban 1920 februárjában Winston Churchill ezt írta: „Most ez az Európa és Amerika nagyvárosi alvilágából származó - hírhedett személyek bandája üstökön és torkon ragadta az orosz népet, és a hatalmas Orosz Birodalom kétségbevonhatatlan urává vált." (Később a nemes Lord az alvilágiak szövetségesévé vált, amikor a „hírhedett személyek bandája" Közép-Európa népeit ragadta üstökön és torkon.)

A kommunista uralmi rendszer a működését forradalomnak nevezi. A „permanens forradalom" elve állandó nyomulást kíván, és főleg vért. Hősit, és az átkozott reakciósokét nagy mennyiségben, mert nincs idő átnevelésükre.

A dicsőséges győzelem (1945) utáni 45 év a konszolidáció időszaka volt, amiben a szovjet állam alkotó része lehetett a nemzetközi szervezetek által igazgatott, előtervezett kisebb háborúkkal előidézett változások hatalmi koncertjének. A fegyverkezési programok, diplomáciai tevékenységek, nemzetközi megállapodások légkörében, a termelés feltételeinek elsőbbségében elpárolgott a Szovjetunió forradalmi hevülete. 1956-ban elpárolgott a nyugati világban propagált munkásállam-hímpora is. Undok nagyhatalom lett, amely beállt a nemzetközi nagytőke szolgálatába, az úgynevezett Harmadik Világ felszabadításába, a gyarmatbíró európai hatalmak uralma alól.

Gazdasági téren arra kényszerült, hogy az államkapitalista rendszert igyekezzen működöképessé tenni. Etéren európai gyarmatországai is túltettek rajta. A korábban oly lényegesnek tartott politikai tartalom a hetvenes években veszített érvényéből, mindinkább a gazdasági kérdések nyomultak előtérbe. A KGST esetében kevesebb figyelmet kellett fordítani az adminisztrációra, a gazdasági tényezőkre nagyobbat. Szembe kellett néznie egyre merészebb bírálatokkal a korábban gyakorolt politikai irányvonalak kérdésében. Új célt fogalmaznak meg, igényt a konkrét és formalizmustól mentes kapcsolat kialakítására a kelet-európai országokkal, melyet a nemzeti sajátosságok megértése, a fejlődés nemzeti útjainak a tiszteletben tartása kell, hogy kísérjen. Csupa olyan fejlemények, amelyek igényként előjönnek a békeállapot során. Magyarországon is ernyed a Párt szorítása.

Dr. Rozgonyi Ibolya megfogalmazásában:

„1986-87 a szocializmus sokszínűségét elismerő politikával jellemezhető, vagyis a szovjet kelet-európa-politika az egyenjogúság elvét hangsúlyozva megy át egy lassú erkölcsi tisztuláson. Gorbacsov '86-os magyarországi látogatása során érdeklődést és tiszteletet tanúsít a magyar kiútkeresés iránt, ugyanakkor aggodalmát is kifejezi amiatt, hogy vajon a gazdasági programkísérletek hozzájárulnak-e a szocializmus megerősítéséhez, avagy nem."

Itt jó, ha megkézdezzük, mit érthetett Gorbacsov szocializmuson. Azt, amit elődei: a teljes politikai és gazdasági függést Moszkvától, vagy azt, amit teoretikusaik olyan szépen leírnak? Ami az előbbit illeti, azzal tényleg bajok voltak. Nem csak az akkori jelenidőben, hanem kezdettől és folyamatosan. Az viszont újdonság volt, hogy kérdezett, nemcsak utasított. A találkozók jellege az ideológiától és politikától áttért a gazgaságira, a gyakorlati teendőkre. Folytatva az idézett leírást:

„1989 nyarán Gorbacsovnak az Európa Tanács strasbourgi ülésén elhangzott beszéde, valamint a Varsói Szerződés bukaresti találkozóján mondott gondolatai már figyelemreméltóak. Míg az elsőn egyebek mellett arról szólt, hogy tiszteletben kell tartani, hogy az európai államok különböző társadalmi rendszerekhez tartoznak, bukaresti felszólalásakor a szövetségi rendszeren belüli erő alkalmazását vetette el, s nevezte megengedhetetlennek a szuverenitás korlátozását, a belügyekbe való beavatkozást. Először merült fel a szocializmustól eltérő berendezkedés tolerálása a VSz tagság megtartása mellett, illetve egy ország kilépésének lehetősége a szervezetből. ... A szovjet Kelet-Európa-politika rendszerváltása 1989 augusztus-szeptembertől datálódik. Akkortól, amikor a Szovjetunió nem avatkozott be Lengyelország és Magyarország átalakulási folyamatába a reformok miatt, illetve a reformok terén élen járó két ország eseményeibe. Így nem akadályozta meg az első nem kommunista kormány létrehozását Lengyelországban, illetve tolerálta a rendszerváltás feltételeit rögzítő kerekasztal tárgyalások megállapodásait Magyarországon. Ezzel a Brezsnyev doktrinán túllépett, eljött a rendszerváltó szakasz a kelet-európai politikában is."

Ne a mi gondjunk legyen eldönteni, hogy mi volt a Gorbacsov-politika célja: rendbetenni, avagy megszüntetni a Szovjetuniót. Ami az első esetet illeti, az a valósszínűbb, de ahhoz el kellett telnie évtizedeknek, hogy valaki vezető helyen kimondhatta: alapvetően rossz úton járunk, és hogy a jó útnak olyan sajátosságai vannak, amiket nyugaton lehet megtanulni. Korábban ilyen vélemény életveszélyes volt. Ami a másodikat illeti, az már összeesküvéselmélettől illatozik, bár végülis, néhány éven belül a szocialistának nevezett akármiből kapitalizmus lett. Nevezték is árulónak, de akkor már ennek nem volt jelentősége. Gorbacsov kora akaratát fejezte ki.

Volt egy mondás a háború után, amely szerint Sztálin két hibát követett el; egyiket, amikor katonáit megmutatta Európának, másikat, amikor Európát megmutatta katonáinak. 1945-ben Magyarországon napi gyakorisággal szöktek meg a katonai kötelékből, bandákba verődve fosztogattak, raboltak, járókelőket vetkőztettek le. A pesti újságok figyelmeztettek: görög bandák járják a fővárost. Angyalföldön veszélyes volt a vállalkozásuk, nem egy felszabadító hős a Rákos-patakban végezte. 1945. március 20-ika táján a ceglédi huszárlaktanya-fogolytábor egy éjszaka őrizetlen volt - ha tudtuk volna... A reggeli váltás fedezte fel.

Általános vélemény szerint a Szovjetunió népe elégelte meg az örökös, teljesítetlen ígérteket, és ez kényszerítette a birodalom vezetőit a változásra. Amerikából másképp látják. Egy Los Angelesben megjelent könyv - David Kotz (with Fred Weir), Revolution from Above: The Demise of the Soviet System - szerint nem a szocialista gazdaság összeomlása volt előmozdítója az unió látványos bukásának. Nem volt olyan fejlemény, ami szerint a gazdasági helyzet miatt a békétlen állampolgárok békés úton megbuktatták a kommunista párturalmat. Ha így lett volna - a szerzőpár szerint - az eltávozott kommunista vezetők hollétét kellene keresnünk világszerte emigrációban, enni a száműzetés keserű kenyerét. Nem volt ez az átmenet olyan nagyon sima, de ha az eredményt tekintjük, a szovjet párturalom birodalmát irányító, kiváltságos osztály egyedei továbbra is, mai napig is, magas pozíciókat foglalnak el a közigazgatási értelemben megszűnt államszövetség 15 új államában. „Legtöbbjük ráadásul ma jóval tehetősebb, mint a Szovjetunió bukása előtt. Két évvel e sajátságos »forradalom« után ebből a 15 új nemzetből 11 áll egykori kommunista vezető irányítása alatt. A hagyományos felfogással ellentétben az 1991. évi szovjet átalakulás nem a Szovjetuniót irányító kis számú elit ellen, hanem az elit által ment végbe. Ezt a folyamatot pedig nem a szovjet tervgazdálkodás összeomlása indította el, hiszen ilyen összeomlás nem történt. Jóllehet a szovjet tervgazdálkodás az 1970-es évek második felére komoly gondokkal találta magát szemben, összeomlásról az 1980-as évek végén még korántsem beszélhetünk. Inkább a szovjet elit tagjai rombolták le saját rendszerüket, miközben a személyes gazdagodásuk további lehetőségét keresték."

Ha erről a megállapításról valaki hasonlatossági következtetést von le a magyarországi úgynevezett rendszerváltoztatás megvalósulásával, azt figyelmeztetni kell, hogy semmiféle összebeszélés, egyeztetés, titkos összejátszás nem volt, egyszerűen az történt, hogy a birodalom (nálunk a kis ország) mindenféle földi javainak pártalapú igazgatását és fosztogatását ideológiai alapon gondnokoló uralkodó osztály megmentette a birodalmat (a kis országot) a szakadékba zuhanástól, a parlamenti demokrácia és kapitalizmus boldog állapotába. Aminek révén ők lettek az ország gazdagjai, kiszen a kapitalizmus erről szól. Ennek ellenkezője igényelt volna erőszakos beavatkozást, hiszen a bolsevisták birtokon belül voltak.

Az idézett könyv szerzői megjegyezték azt is, hogy: „A szovjet gazdasági rendszernek volt néhány előnye a ka-pitalizmussal szemben. Ezek közé tartozik a gazdaságirányítóknak az a lehetősége, hogy a nemzeti kibocsátás nagy részét vissza tudták forgatni a tőkejavak előállításába, az oktatásba és a munkaerő képzésébe; továbbá a tőkés gazdaságot sújtó, periodikusan ismétlődő recesszió hiánya és a folyamatos, teljes körű foglalkoztatottság megvalósítása."

Igen, ilyesmiket emlegettek Magyarországon is, de ezeknek nincs jelentősége a szabad piac rendszerében, mert - ugyebár - az uralkodó filozófia biztosít minket arról, hogy a piac mindent eligazít. Az államból csak annyi kell, ami minimálisan elég a világ boldogulása érdekében globális érvényre jutott monetarizmus működéséhez szükséges biztonság garantálására: sikeres adóhivatal és erélyes rendőrség. Egy könnyed sasszé, és Gyurcsány, Bajnai etc. népnyúzó kapitalistává lett.

Érdekes megállapítása volt az idézett szerzőpárosnak a '80-as években tapasztalt Szovjetunióbeli jelenségről, miszerint hosszú sorban álltak a vásárlók a műszaki cikkeket árusító boltok előtt. Megerősítik kellő távolságból, hogy: „nyugati megfigyelők azt feltételezték ebben az időben, hogy ez a termelés összeomlását tükrözte. Pedig a hiányosságokat valójában az okozta, hogy a családi jövedelem gyorsabban emelkedett, mint a fogyasztási cikkek termelése." Nos, erre eszünkbe jut a magyarok (már akinek volt) trabantokkal Bécsbe való búcsújárása, és járgányaik tetején hűtőszekrénnyel hazatérése, ami ezek szerint a túlfizetettség miatt lett volna. Ebbe az áruéhséges, áruhiányos világrészbe nyomult be a nyugati mohóság.

A szovjet tömb abban volt egységes, hogy mindenütt a problémák magva a gazdasági élet volt. A magyarok találtak rá a micsurini szocializmusra, a mezőgazdaságban összekapcsolták a magántulajdont jelentő háztáji gazdaságot és a közösségi tulajdont jelentő szövetkezeteket, a termelés oldaláról nézve a családi kisüzemet a nagyüzemi termeléssel. Elindult az ipar terén is ehhez hasonló keresztezés. Mindez kevés volt, kellett a nyugati kölcsön, amivel nem a termelést finanszírozták, hanem a fogyasztást, a meg nem termelt fizetéseket, nehogy baj legyen, aztán majd csak lesz valahogy. A hülye kapitalisták adják a kölcsönt.

A Szovjetunióban sokkal súlyosabb volt a helyzet. Ide illik egy idézet (Párttörténet, II. fejezet: Kádár utolsó kísérlete): „Jakovlev feltűnése a peresztrojkás Szovjetunió egyik nagy legendája. Gorbacsov Kanadában ismeri meg Jakovlevet, aki akkoriban a szovjet nagykövet. Jakovlev korábban a szovjet tudományos-politikai életben fontos szereplő, a nagyköveti megbízatás inkább elegáns száműzetés, mintsem kitüntetés. A két elégedetlen és kritikus ember egymásra talál. Gorbacsovnak kell valaki, aki a nyugati világot belülről ismeri. Jakovlev ilyen. Hamarosan KB-titkár lesz. Sokak szerint Gorbacsov »rosszabbik énje«. Budapesten rokonszenvesnek találja Berecz Jánost, de igazából Pozsgay Imrét találná jó megoldásnak. Jakovlev ma az egykori Szovjetunió legkeményebb bírálója, az úgynevezett szovjet bűnök leleplezője, kemény antikommunista."

„Magyarországon Grósz lehetőséget kap elképzeléseinek valóra váltására. Politikája nem a tőkés rendszerváltás. Ő modellváltásról beszél, a szocializmusnak egy más modelljéről. Grósz a politikai rendszer reformját is elfogadja. Támogatja a többpártrendszert, de azzal a feltétellel, hogy a pártok elfogadják a szocialista társadalmi rendet és az ország tagságát a Varsói Szerződésben. 1989 februárjában a párt Központi Bizottsága dönt a többpártrendszer bevezetéséről, ahol ezekről a feltételekről azonban már szó sincs. Megszületik az egyesülési és gyülekezési jogról szóló törvény. A Munkásőrséget kész lenne nemzeti gárdává alakítani, de csak védeni tudja ideig-óráig, megvédeni nem. 1989 végén a Munkásőrséget a Németh-kormány feloszlatja és leszereli."

Mint tudjuk, nem ilyen szerves átalakulás történt Magyarországon, hanem a harsányan antikommunista SZDSZ, és ennek politikáját kormányszinten végrehajtó antalli MDF alakította ki a rendszerváltást. A minta, talán az irányítás is, az ahogy a Szovjetunióban történt.

Drábik János vezet minket a továbbiakban ebben a bonyolult történetben.

„Gorbacsovnak nem voltak végiggondolt tervei a szovjet gazdasági rendszer megreformálására. E dilemma eldöntésére a Központi Bizottságon belül felállított két szakértői csoportot, Alekszandr Jakovlev és Vagyim Medvegyev KB-titkárok vezetésével, akik végül arra a következtetésre jutnak, hogy csak a társadalmi élet átfogó demokratizálásával lehet olyan feltételeket teremteni, ahol majd sikeres lehet a gazdasági reform is."

Közbe kell iktatnunk egy rövid politikaelméletet a továbbiak megértése érdekében. Két ellentétes érdekszövetségről lesz szó: egyik az atlantista, a másik az eurázsista. Elnevezésük kifejezi a lényeget: az atlanti szövetség (Britannia és USA) immár történelmi törekvés a kontinens (Európa-Ázsia) megosztására. Például az első világháborúban Franciaország, Oroszország stb. saját geopolitikai érdekeik ellen szövetkeztek az atlantistákkal. Most ismét Drábik Jánost idézzük:

„Alekszandr Nyikolajevics Jakovlev az 1970-es évek elejétől a nyíltan vallott atlantista irányzat egyik vezető ideológusa volt a Szovjetunióban. Már 1972-ben megtámadta a hazafias eurázsista irányzat képviselőit, amikor a GRU még hatalmának csúcsán volt és Grecsko marsall már a Politikai Bizottságban foglalt helyet. Jakovlev keményen bírálta az ún. nacionalista-bolsevik irodalmat, amely ebben az időben tele volt a patrióta eurázsiai lobbinak az elképzeléseivel és rejtjelezett információkat közölt az olvasókkal. ...

A. Dugin »A kontinensek nagy háborúja« c. tanulmányának a 2. részében állapítja meg, hogy a KGB nagyon is hasznát vette annak, hogy az atlantista irányzat kulcsemberét Kanadába küldték. Arra használta fel, hogy ebben a fontos észak-amerikai államban aktivizálja az atlantista hírszerző-hálózatot. Jakovlev Ottawában felvette a kapcsolatot Eduard Goldstückerrel, aki ebben az időben Izrael érdekeit képviselte az Egyesült Államokban. Egy nukleáris erőművekkel foglalkozó chicagói céggel folytatott bizalmas tárgyalásokat. Dr. Goldstücker nemcsak az izraeli speciális szolgálatok egyik fontos személyisége volt, de közvetlenül részt vett az angolszász országok különleges szolgálatainak a munkájában is. Goldstücker és Jakovlev együtt kidolgozták a jövőbeni peresztrojka atlantista stratégiájának a részleteit. Ezért kapta tulajdonképpen Jakovlev Nyugaton a Mr. Peresztrojka elnevezést."

A szovjet rendszer bukásának ma már bő irodalma van. A nagy történelmi fejlemény itt vázolt lefolyása nagy valószínűséggel megfelel a valóságnak, ami azt jelenti, hogy a Szovjetunió összeomlását nem a nyugati hatalmaknak, mégcsak nem is az Egyesült Államoknak a politikája vagy egyéb tevékenysége hozta létre. Természetesen felkarolták Gorbacsovot, és biztosak lehetünk abban is, hogy ha Gorbi ügyesen rendbeszedte volna a Szovjetunió szénáját, soha nem szabadultunk volna meg a moszkvai gyámkodás alól. Amikor már dőltében volt a vörös birodalom, az amerikai politika azonnal rákapcsolt a rendszerváltozás támogatására - érdekeinek megfelelően. Bush elnök megjelent Lengyelországban és Magyarországon.

A Szovjetunióban mégsem ment simán az átalakulás, polgárháborús időszak következett, végülis Jakovlev atlantista politikája győzött, ő lett a peresztrojka hőse.

 

Csapó Endre