Magyar Hírlap online

A nemzeti reakció együttműködése

Megjelent a Magyar Élet 2010. február 25-i számában

 

Nemzeti mozgalmak akkor születnek, amikor egy ország társadalma ráeszmél, hogy kollektív sérelem éri. Olyan társadalmakban, ahol a polgár élvezi a prosperitás ráeső részét, nincs oka felháborodni a fennálló rend ellen, akkor sem, ha életének irányítói tőle idegenek. De amikor rossz idők járnak az országra, amikor már az egykor tehetős középréteget is eléri a nyomor, ők fogalmazzák meg a nemzet panaszát, ők szervezik meg a kifosztottakat.

Olvassuk Katona József megfogalmazásában (Életképek 1845. nov. 15.) az ellenállás indokolását: „Illy helyzetben ő [II. Endre király] minden gyáva zsarnokok szokott eszközéhez nyult; t.i. udvarát ‘s országát külföldiekkel borította el, ‘s minden kényuralmak legnyomasztóbbikát, az udvari kegyenczek uralkodását kapatta lábra hazájában. Az idegenek, ‘s közülök főleg Gertrud királyné testvérei ‘s az ezekkel Magyarországra sereglett kalandorok kiszoríták a' hazafiakat a' legmagasb hivatalokból, Árpád nemes hazája jövevény üzérek, uzsorások ‘s rablók zsákmánya lőn, ‘s az országnagyok a' gyanakodó udvar legotrombább faggatásaival üldöztetének."

Sok ilyen példa van a történelemben. Vegyük a legkirívóbbat, egy a múlt század elején kelt riport néhány mondatának idézésével:

„Munkanélküliség, kamaszjog és egyenruhaláz - ez a mai Németország hármas betegsége. A kórság természetesen a békeszerződés és a világkrízis rettentő nyomorúságából származott, de a jelentkezési forma mégis tipikusan német. 400 000 ember csavarog, az ég a takarójuk, a menedékház az ünnepük s az útszéli gyümölcsfa a terített asztaluk. De 6-7 millió ember mégsem mehet el így »nyaralni«. Ez az óriási munka nélküli tömeg napról napra riadtabban érzi, hogy az éhezés, a nyomorúság konszolidálódik, hogy az új munkalehetőség hiú álom. A munkanélküliek kétségbeesett hadserege viharzik jobbra-balra a szélsőséges politikai pártok között! Oda megy, ahová a sorsa és a reménye hajtja, ahol kap vagy kaphat valamit, de ez a tömeg, bús életének determináltságával, mindkét oldalon csak a gyilkolásra kész, elszánt eszköz. Minden forradalom és minden diktatúra Európában csak a munkanélküliség áldozatainak artikulálatlan, félelmetes szürke seregére támaszkodhat." (Rajniss Ferenc tudósítása - 1932. július 18.)

A tudósító arra utalt, hogy hamarosan eldől - és jót nem hozhat a nyomorúságos helyzet -, vagy a vörös vagy a nacionalista oldalra.

Olaszországban sokkal korábban látta át a helyzetet egy szocialista elkötelezettségű újságíró, aki politikai pályára lépett, harcolni a zsivány liberalimus ellen, aminek során a nemzeti összefogásban látta a megoldást. A neve fennmaradt: Benito Mussolini.

Politikai értelmezésben, és az uralkodó ideológia, a liberalizmus nézőpontjáról szemlélve, előbb Olaszország, majd Németország saját gazdasági térségéből kiszorította a politikai nemzetköziség gazdaságpolitikai ideológiáját, a liberalizmust, és ami veszélyessé tette a nemzetköziek számára, megfogalmazta a nemzeti alapú kapitalizmust. (Teljesen indokolatlan volt a nemzeti szocialista elnevezésben a szocialista szó, ami már foglalt volt a marxista mozgalmak által). Ugyanakkor mindkét ország rendbetett gazdasági életével és bankhálózatával megtalálta helyét a nemzetközi kereskedelemben. Iparuk ismét, mint az első világháború előtt, mindinkább vetélytársává lett az angol-amerikai vezetésű nemzetközi korporációs rendszernek. A kocka tehát elvettetett.

Európa, megfelezése óta, már nem vetélytárs. Nyugati része integrálódott az angol-amerikai gazdaságba, keleti része olyan kezelésben részesül, amiből nincs lehetősége kiemelkedni. A nyugati részen még működik a kapitalizmus mohóságát megfékező állami ellenőrzés. A keleti részt úgy rohanta meg a neoliberális nyomulás, hogy ilyen fék nem épülhetett be. Ez a hiány állandósítja a gazdasági élet kiszolgáltatottságát. A magyarországi helyzetet az hozza majdnem forradalmi lázba, hogy a külföldi érdekek nyomulásának jól szervezett, erős és elszánt szálláscsinálói mindenféle nemzeti ellenállást nacionalista, fasiszta, kirekesztő, antiszemita, fajgyűlölő stb. jelzőkkel illetnek, és a magyarországi gazdasági nyomulásban érdekelt külföldet elárasztják az éledő magyar fasizmus riasztó híreivel. Olyannyira jutott a magyar politikai élet elrágalmazása, hogy a nyugati sajtó - Bécstől New York-ig - minden magyarországi törekvést, megnyilatkozást, pártot veszélyesnek hirdet, ami az SZDSZ-től, MSZP-től jobbra áll.

Az, hogy létrejött és hamarosan lábrakapott, népszerűségben növekedett egy jobboldali politikai mozgalom, illetve párt, nagyon természetes a jelen állapotok között, amikor a jelenvaló, és az utóbbi nyolc évben kormányhatalomban ártalmas baloldal botrányos uralma alatt minden romlik, ami valamilyen vonatkozásban függ a politikától. Az is természetes következmény, hogy a közfelháborodás-szülte politikai mozgalmak a nemzet védelmének felvállalójaként fogalmazzák meg feladatukat, hiszen ami gazdaságilag, politikailag, kulturálisan és morálisan garázdálkodik, annak pusztításait a társadalom széles rétegei szenvedik meg, és a szenvedő társadalom, úgy egyben-egészben és egyértelműen megfelel annak a fogalomnak, amit nemzetnek nevezünk.

Azonban ennek a megállapításnak már a megfogalmazásakor ide nyomul egy figyelmeztető pontosítás - mielőtt tovább mennénk -, ideális állapot lenne ha még alkalmazható lenne a nemzet fogalma az ország társadalmának legalább nagyobbik részére. Volt idő (1848 előtt), amikor a nemzet fogalmát a magyar társadalom nemesi rétege birtokolta sajátjaként. A mai magyar társadalom - az etikai értékelés minden elemével mérve - nem sorolható összességében a nemzet címszó kategóriájába. Mintha feje tetejére állt volna a társadalmi gúla, fent, a csúcson, az egykori nemesség várfokain olyan csoportosulást találunk, amelynek nem önmaga megújulásának televénye a gúla zöme. Ott lent ma az új nemesség, a liberálbolsevik elit hatalmát kényszerűen elviselők tömege él, és reméli sorsa jobbrafordulását.

Ez a kis jövedelemre, magas adózásra ítélt tömeg veszi vállaira azt a nemzeti szólamokkal jelentkező politikai csoportosulást, amely hirdeti, hogy megvívja a nemzet harcát a nemzetköziség beépített intézményivel. Valóban déjà vu, ilyen már volt. Tiborc panasza újra felrémlik: „Szép földeinkből vadászni berkeket csinálnak, ahová nékünk belépni sem szabad, s ha egy beteg feleség vagy egy szegény himlős gyerek megkívánván lesújtunk egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek ... Aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített."

A küzdőtér - hiszen a demokrácia a világvallás - politikai párt létrehozását követeli. Parlamenti demokrácia - be kell jutni a Parlamentbe. Ott hozzák a törvényeket. Ott jön létre a kormányhatalom, amely teljessé teszi a törvényt. Be kell jutni tehát a parlamentbe, ott meg kell erősíteni a már bent lévő nemzeti elkötelezettségű képviselőket, akik jelenleg ellenzéki állapotban, minden alkalommal leszavazottan szenvedik a tehetetlenség állapotát. Nyolc éve vár a nemzet szenvedését érzékelő része a változásra, amely a két hónap múlva esedékes választáson, minden értelmes számítás szerint, jobboldali többséget hoz. Ebben a parlamenti folyamatosságban, annak egyetlen nemzeti elkötelezettségű pártja megerősítésében valósulhat meg a nemzetellenes irányzat kiszorítása a politikai élet térségeiről.

Önmagában véve nem okozhat problémát, hogy a jobboldalon még elkötelezettebb, radikális szellemű párt jön létre, illetve jut be a törvényhozás házába, akármennyire is fanyalognak a félrelépkedő szocialisták és a napos oldal liberálisai. Ha van ilyen igényű réteg a társadalomban, akkor a demokrácia elveinek megfelelően jogos helye van egy radikális jobboldali pártnak a magyar Parlamentben. A MIÉP sem idézett elő parlamenti jelenlétével akadályt a törvényalkotás folyamatában.

A Jobbik egy jól szervezett, főleg a fiatalság körében elfogadott jobboldali párt, amely abban a könnyű helyzetben van, hogy programjára teheti minden létező bajnak - amiből sok van - a megoldását. Legyünk méltányosak: minden választási ígéretük megoldását és megoldhatását hittel hiszik, újak lévén a porondon, nem találkoztak még akadályokkal. Megérthető határtalan önteltségük is, már nemcsak a Parlamentbe bejutás, hanem a kormányra jutás esélyeit veszik számításba, amihez talán el is képzelik az elsöprő választási győzelmet ezen a részükre első választáson. No, a vakhit sem probléma. A probléma az „egyedül tisztességes párt" önképének mániája és annak hirdetése.

Vona Gábor a párt elnöke és miniszterelnökjelöltje a választási röplapon az alábbi néhány mondatban hirdeti ezt a mániát eképpen:

„Az elmúlt 20 évben az országot elárulták, eladták, és a pénzt zsebre tették. Nem Ön, nem mi, hanem az eddigi vezetőink. A politikusok. Ha változást akarunk, elsőként őket kell leváltanunk. A Jobbik kíméletlenül felszámolja a politikusbűnözést!"

Ilyen megállapítás nem igazán intellektuális megközelítése a magyar parlament eddigi működésének. Húsz év mintegy kétezervalahány képviselőjét, politikusát egyaránt bűnözőnek és tolvajnak nyilvánítani nagyfokú primitívség, és főleg hazugság. Akár rágalom, mondhatni a képviselők tekintélyes részére utalóan. Volt ott számos olyan kezdeményezés, ami a Jobbik által ma hirdetett feladatokat volt hivatva végrehajtani. És hoztak abban a Házban sok-sok olyan törvényt, amelyek az ország kirablói szándékait akadályozta meg.

Vona nem vonakodik fölvetni egy olyan képletet, amely kisöpri a jelenlegi politikai állomány egészét, bűnözőként bélyegezve, börtönbe vetve, társadalomból kitaszíttatva, hogy helyébe mindenűvé vonalasok kerüljenek, és talán azt is kötelezővé tennék elhinni, hogy felszabadították az országot. Itt már említeni sem kell, hogy déjà vu.

Sokan próbálkoztak rendet tenni fekete-fehér alapon, de valahogy a rossz és jó emberi viszonylatokban sehogyan sem tud két táborba rendeződni. Egy emberben is jelen van a jó is, a rossz is. A tévedés is e kettő megítélésében. És mégegy: a vágyakhoz nem lehet az életet hozzáidomítani. A Parlament is küzdőtér, és habár a gladiátorok megválasztásában része van a szenvedő népnek, jóknak és rosszaknak, a Házban is találnak majd Jobbikék jókat és rosszakat, de önmaguk között is, meg egyéni önmagukban is lesznek cselekedeteik jók, rosszak egyaránt.

Egy hadsereg vezérlő tábornoka, amikor a küzdelem terére lép, felméri a vele szemben álló erőket, mert abból értékeli ki saját erőinek esélyeit. Bemegy néhány hónap múlva a Parlamentbe 40-60 novicius, az első napon látni fogja, hogy bentről valahogy minden egészen más.

Olyan erők létezéséről vesznek majd tudomást, amelyek kezelhetetlenek a Házban, kintről, sok esetben nagyon távolról hatnak és kivédhetetlenek. Erők, erővonalak, tilalmak, elvárások, szerződések, kötődések, kényszerek keskeny ösvényén kell az ország ladikját előre vontatni. Rájönnek, amire Petőfi is rájött:

Szép reményink hajnalcsillagánál

A jövendő tündérkert gyanánt áll,

S csak midőn a tömkelegbe lépünk,

Venni észre gyászos tévedésünk.

Addig is jó ha megjegyezzük: amíg a Jobbik a Fideszt is ellenségnek tekinti, és előre láthatóan aként is viselkedik a választási folyamatban, különösen a második fordulóban, a legjobb javaslatunk az, hogy aki az ország rendbetételét akarja megvalósulni, az menjen el szavazni, és adja le szavazatát a Fideszre. Minden szavazat bizalom-előlegezés. Majd ha eltelik a Jobbik esetében egy képviselőházi négyéves gyakorlat, akkor lehet csak mérlegelni, méltó lehet-e a bizalomra. Kár hogy a nemzeti reakció nem tud stratégiailag együttműködni olyan értelemben, hogy egyéni (saját párt) érdekeket fegyelmezetten félreállítva kihasználnának minden kimeríthetőt a haza ellenségei feletti győzelem érdekében.

 

Csapó Endre