Magyar Hírlap online

Karlócától Szenttamásig

"Te vagy, hazám, most a világ vezére…" (4.)

	Szerb–magyar összecsapás a Délvidéken, 1848 nyarán (Fotó: MH)

"B/atthyány/ Lajos fogad velem, hogy 8 nap múlva bevesszük Szt. Tamást. – Ó, Istenem, micsoda vakság!" – írja naplójába Széchenyi István 1848. augusztus 21-én, s másnap így folytatja: "Egészen elszomorodtam Magyarország sorsán! Felfalnak bennünket a szerbek: ez világos előttem." Majd 24-én: "Szt. Tamásban – mit nem fogunk bevenni – elvérzik az a kevés jó katonaság, amink van…" Ám egyikük sem nyeri meg a fogadást, mert a szerb lázadók egyik legfontosabb táborát, a dél-bácskai Szenttamás községet a magyar csapatok elfoglalják – nyolc hónappal később. Az idő tájt az első felelős magyar miniszterelnök már több hónapja Windisch-Grätz császári fővezér politikai foglya a budai várban, a volt közmunka- és közlekedésügyi miniszter pedig jó fél éve Goergen doktor döblingi idegszanatóriumának lakója, így hát 1849 áprilisában nem tudják megbeszélni Szenttamás bevételének körülményeit.

A honvédsereget a két Perczel fivér vezette: Mór, a tábornok és a nála egy évvel fiatalabb Miklós, honvéd alezredes. (Mindkettőjük egykori házitanítója az ifjú Vörösmarty Mihály, akinek első nagy, reménytelen szerelme nővérük, az "angyali" Etelka volt.) Perczel Mór, a 4. hadtest új parancsnoka kapta a feladatot: felszabadítani a délvidéki cs. kir. sereg és a szerb felkelők által megszállt Bácskát és Bánságot. A Todorovic tábornok vezette osztrák–szerb csapatok ugyanis 1849. január–februárban egészen Szegedig és Aradig nyomultak előre, s a szerb lázadók és a Szerb Fejedelemségből ezrével érkező fegyveres önkéntesek – rengeteg magyar polgári áldozatot követelő – kegyetlenkedései miatt szinte népvándorlás indult a bácskai falvakból észak felé. Az 1848 tavaszán Karlócán kezdődő lázadás vezetői a délvidéki területeken önálló szerb tartományt akartak létrehozni, és azt egyesíteni Horvátországgal, Szlavóniával és Dalmáciával. A június 12-i karlócai ütközettel megkezdődött szerb–magyar "kis háború" a magyar szabadságharc legtovább tartó és legvéresebb frontja volt.

A 4. (bácskai) honvéd hadtest Perczel tábornok vezetésével százhatvan éve, március 22–23-án a Szeged környéki szerb állások áttörésével kezdte meg sikeres hadjáratát. Néhány nap múlva felmentette a cs. kir. ostromzár alól Péterváradot, amely Komárom után a legerősebb, egyben legfontosabb dunai erőd volt. Április 3-án reggel megtámadta a korábban – 1848. júliusban, augusztusban és szeptemberben – háromszor is (!) sikertelenül ostromolt Szenttamást, a Ferenc-csatorna északi partján fekvő szerb erődítményt. A Peczel Miklós és Gál László ezredes által vezetett két honvéd dandár a több mint egyórás heves ágyútűz után a déli hídfőnél, majd nyugat felől is áttörte a tábor sáncait, mire a többezres szerb védősereg fejvesztve menekülni kezdett, de sokan a Szenttamást északról határoló Krivaja-patakba fulladtak. Ezután Perczel porig romboltatta a szerb felkelés jelképévé vált tábort, majd április közepére a Titeli-fennsík kivételével egész Bácskát felszabadították hős honvédei.