Magyar Hírlap online

Félúton, a hegytetőn

"Te vagy, hazám, most a világ vezére…" (13.)

"Előre hát, oh nemzetem, ne állj meg, / Hogy állanál meg pályád közepén? / Félútadon vagy, fölértél a hegyre, / S könnyű már annak, aki völgybe mén. / Elő, elő a zászlóval kezedben, / Egész Európa teutánad jő, / Te vagy, hazám, most a világ vezére… / Mily nagy szerep, milyen lelkesítő!" – írja Petőfi Budavár visszavétele napján, a már egy hónapja felszabadított Pesten Jött a halál című versében. Május 21-én, a győzelem napján Hajnik Pál és Irányi Dániel (budapesti rendőri igazgató, illetve teljhatalmú kormánybiztos) kiáltványban szólítják fel a magyar népet, hogy örvendjen, de ne bízza el magát, hanem készüljön újabb csatákra és a "végdiadalra". Debrecenben, az országgyűlés délutáni ülésén Szemere Bertalan miniszterelnök diadalittasan szónokol: "eljött az idő, midőn kimondhatjuk, hogy Magyarország szabad". Javaslatára az országgyűlés a haza szolgálatában szerzett érdemeiért az első osztályú katonai érdemrenddel és altábornagyi ranggal jutalmazza meg Görgey Artúr vezérőrnagyot, ám a dicsősége zenitjére ért fővezér sem a kitüntetést, sem az előléptetést nem fogadja el.

Százhatvan éve, 1849. május végén a magyar honvédsereg valóban "fölért a hegyre", de nem lett könnyű a "völgybe szállás". Mindenekelőtt s –fölött azért nem, mert Európa, pontosabban az európai hatalmak nem az alkotmányos szabadságért és nemzeti függetlenségért harcoló magyar kormány, hanem az ellenforradalmi és abszolutista Habsburg-birodalom mellé álltak. Petőfi szemrehányóan írta 1849 legelején: "Európa csendes, ujra csendes, / Elzúgtak forradalmai…" Bár ’49 tavaszán – nem kis részben éppen a heroikus magyar politikai-katonai ellenállás hatására – még volt egy rövid forradalmi fellángolás Észak-Itáliában és Délnyugat-Németországban, ezek leverése már nem jelentett túl nagy gondot a Habsburg-, illetve a porosz hadseregnek.

Az egész kontinensen legtovább kitartó magyar szabadságharc kivívta fél Európa közvéleményének csodálatát, mert a túlerőben levő ellenség (osztrákok, oroszok, fellázadt nemzeti kisebbségek) gyűrűjében a legyőzöttnek hitt honvédsereg 1849 első hónapjaiban összeszedte magát, és május végére – saját erejéből! – felszabadította az ország területének kilenctizedét. A küzdelem végkimenetelét azonban nem az európai közvélemény, hanem egyfelől a német és az olasz nemzeti egységtörekvések átmeneti – de a magyar ügy számára végzetes – kudarca, másfelől az európai nagyhatalmak vezetői döntötték el. A messze legnagyobb haderővel rendelkező orosz cár már 1848-49 telén korlátozott katonai segítséget nyújtott a Habsburg-háznak, majd miután 1849 márciusában Erdélyben a Bem vezetette honvédsereg nagy győzelmet aratott a szövetséges osztrák–orosz csapatok fölött, az Európa csendőre szerepét büszkén vállaló Miklós cár kész volt gigantikus ármádiája akár negyedét Magyarországra küldeni. Az április elején kezdődő nagyszerű magyar győzelemsorozat hatására a Habsburg-udvar április végén, majd személyesen Ferenc József császár május 1-jén kért katonai segítséget a cártól "az anarchia elleni szent háborúhoz". Még javában tartott Buda ostroma, amikor a majdnem kétszázezer fős orosz inváziós hadsereg felvonult a magyar határra. Ekkor Európa másik legerősebb nagyhatalma, a Habsburg-birodalom fennmaradását saját érdekének tartó Nagy-Britannia külügyminisztere, lord Palmerston azt mondta a londoni orosz követnek: "Végezzenek gyorsan!" (Mármint a magyarokkal.) Hasonló állásponton volt a porosz király is, és a franciák sem álltak mellénk.

A császári és a cári hadsereg gyorsan, alig két hónap alatt "végzett". Bár a magyar politikai és katonai vezetés is súlyosakat hibázott 1849 nyarán, mégsem ez döntötte el a magyar szabadság(harc) ügyét, hanem a Magyarország számára kifejezetten kedvezőtlenül alakuló nemzetközi helyzet és az ellenség két és félszeres katonai túlereje. Petőfi százhatvan éve, a "hegytetőn" pontosan megjósolta hazája s egyúttal a maga sorsát: "Jött a halál, hogy elsöpörjön minket / A föld szinéről, jött a döghalál".

(Vége)