Magyar Hírlap online

Várakozás

Karácsony

A lassan magára hagyott évben megtudtuk egy százhúsz országra kiterjedő világfelmérésből: a magyarok olyan nagy arányban tartják teljesen kilátástalannak a jelenlegi helyzetüket és a közeli jövőjüket, mint az afrikai Burundiban és a közép-amerikai Haitin, de Európában egyetlen más országban sem. Afrikában is csak a polgárháború, pestis és AIDS sújtotta Zimbabwében érzi magát reménytelen állapotban a népesség nagyobb hányada. Egy másik felmérés szerint a magyarok fele szorong, aggódik a jövője miatt, és a legtöbben – a megkérdezettek hetven százaléka! – elsősorban a kormány tehetetlensége miatt aggódnak.

Sötét, siralmas, kiábrándító, ám elég jól ismert látlelete ez a válságok sújtotta magyar emberek lelkiállapotának. Honfitársaink nagy részében mégis él valamiféle, tán egyre erősödő várakozás. Minden várakozás hiány, vagyis éhség – írja Hamvas Béla, s ha őszintén magunkba- és körülnézünk, belátjuk, milyen mély az éhség: s nem csupán ételre, anyagi javakra, pénzre, de a jó szóra, a világosságra, a melegre is. Egyszerűen a szeretetre: arra, amelyik „hosszútűrő, kegyes, nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal”, és amelyik „mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr”.

Vajon van-e valaki, akitől ilyen szeretetet várhatunk? Kire, mire várjunk? Mintegy kétezer éve a börtönbe vetett Keresztelő János ezzel a kérdéssel küldte két tanítványát Jézushoz: „Te vagy-é az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?” Az eljövendő: adventus azt jelenti, hogy aki-ami eljövendő, az még nincs itt, ezért lehet várni rá. Advent tehát a várakozás időszaka vagy inkább állapota. Amikor minden évben várjuk a karácsonyt, akkor elsősorban a kétezer évvel ezelőtt elmúlt első adventre: Jézus születésére emlékezünk és emlékeztetünk.

De ne ragadjunk ott a betlehemi jászolnál és a bepólyált kisdednél, mert a jelennek is van adventje: a Szentlélek által most, 2009 karácsonyán is együtt örülhetünk, hogy „az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk”. A megfeszített, meghalt, feltámadott és mennybe ment Krisztus velünk van minden napon, ahogy búcsúképpen megígérte. Ma is az ajtónk előtt áll és zörget, s aki meghallja a szólítását és megnyitja az ajtót, ahhoz bemegy… És a jövőnek is lesz adventje, Krisztus második eljövetele, erről azonban nem tud, mert csak a hollywoodi és „tudományos fantasztikus” rémséges világvégékről hallott-látott ezt-azt a mediatizált, egydimenziós, neoprimitív tömegember. Pedig Jézus majdani visszajövetele nem „a” világ, hanem csupán ennek a jelenlegi világnak, a gonosz uralmának a végét jelenti majd, amint meg van írva a próféciák szerint.

Van hát kire várnunk, de vajon érezzük is ennek a valakinek a hiányát, hiszünk és reménykedünk benne? Elfogadjuk-e, hogy először Isten országát és az Ő igazságát kell keresni és várni, s csak azután válhatnak valóra e világi vágyaink, várakozásaink? Bár sokan hitetlenül is csodát várnak a jövő évi választásoktól, jó ha tudjuk, hogy a csoda a hit gyümölcse. Nem kívülről, hanem belülről, belőlünk: lelkünkből, elménkből, talentumainkból, hitünkből, akaratunkból, munkánkból, jó cselekedeteinkből születik meg. Aki hisz, teljes szívéből, lelkéből, elméjéből akarja, várja a változást, annak eljön, aki eljövendő, és elhozza a csodát.