Széllel szemben 1848-49-ben (is)

„A két mészáros”: a cárt jelképező medve kiszolgáltatja Magyarországot a kétfejű osztrák sasnak
(olasz rajz 1849-ból) 

„Európa csendes, ujra csendes, / Elzúgtak forradalmai… / Szégyen reá! lecsendesűlt és / Szabadságát nem vívta ki. / Magára hagyták, egymagára / A gyáva népek a magyart; / Lánc csörg minden kézen, csupán a / Magyar kezében cseng a kard.” – Petőfi 1849 januárjában Debrecenben írta híres versét, amely ha némi költői túlzással is, de lényegét tekintve pontos helyzetképet adott az európai és a magyar szabadságtörekvések akkori helyzetéről. 1848 végére ugyanis elenyészett a kontinens nagy részén az évben átvonuló forradalmi, függetlenségi hullám, s bár ’49 tavaszán – nem kis részben éppen a heroikus magyar ellenállás hatására – még volt egy rövid forradalmi fellángolás Észak-Itáliában és Délnyugat-Németországban, ezek leverése már nem jelentett nagy gondot az osztrák császári, illetve a porosz királyi hadseregnek.

Az egész kontinensen legtovább kitartó magyar szabadságharc kivívta Európa közvéleményének csodálatát, mert a többszörös túlerőben levő ellenség (osztrákok, oroszok, fellázadt nemzetiségek) gyűrűjében a legyőzöttnek hitt honvédsereg 1849. május végére – minden külső segítség nélkül! – felszabadította az ország (Erdélyt is beleértve, Horvátország nélkül) területének mintegy kilenctizedét. Ezt az év elején Petőfi nem tudhatta, csak remélhette. Egy tekintetben azonban tévedett a magyar- és világszabadság lánglelkű költője: nem a „gyáva népek” hagyták magára a magyart, hanem az euró­pai nagyhatalmak fogtak össze a magyar szabadság és függetlenség ellen – nem először és sajnos korántsem utoljára!

A magyar forradalom és szabadságharc egyedülállóan gazdag és fordulatos, tizenhét hónapos történetének, a küzdelem végkifejletének ritkán hangsúlyozott, noha legfontosabb tényezője a korabeli Európa nemzetközi rendszere, nagyhatalmi érdekeinek és erőviszonyainak alakulása volt. A harmincéves háború, s még inkább a napóleoni háborúk után Európában a kisebb népek, nemzetek sorsát néhány – az 1814–15-ös bécsi kongresszust követő évtizedekben öt – nagyhatalom tartotta kézben, s döntötte el. A Rajnától és az Alpoktól keletre a „három fekete sas”: az orosz cár, az osztrák császár és a porosz király ellenforradalmi, abszolutista Szent Szövetsége töltötte be a népek csendőre szerepét, egyúttal egymás hatalmát is kiegyensúlyozták, s ezt egészítette ki nyugaton a másik két nagyhatalom, Franciaország és Anglia. Az 1526-ban két, majd 1541-ben három részre szakadt Magyarország először csak részben, majd a török hódítók kiűzése után teljes egészében a Habsburg-monarchia alárendelt részévé vált, s ettől kezdve a nemzeti függetlenségi törekvések, kísérletek sikere vagy kudarca mindig az adott nemzetközi helyzet, a nagyhatalmi erőviszonyok függvénye volt. Pél­dául Bethlen Gábor és I. Rákóczi György erdélyi fejedelmek Habsburg-ellenes hadjáratainak sikerét a harmincéves háborúban az tette lehetővé, hogy egy nagy nyugat- és észak-európai katonai szövetség tagjaként harcoltak a többfrontos háborúra, erőinek megosztására kényszerülő császári hadsereg ellen. II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának kezdeti sikere pedig nagyrészt a spanyol örökösödési háborúnak és a francia szövetségnek, pénzügyi támogatásnak volt köszönhető, s miután XIV. Lajos Franciaországa a hosszú háborúban meggyengült, külső támogatás hiányában, a nyomasztó császári katonai és anyagi fölény következtében a magyar szabadságharc is összeomlott.

Tulajdonképpen hasonló volt a helyzet 1848–49-ben is. ’48 tavaszán az Itáliából és Franciaországból kiinduló, s március 13-án Bécset is elérő forradalmi hullám „meglovagolásával” a magyar nemzeti liberális politikai elit egy csapásra keresztül tudta vinni a hosszú évek óta tervezett polgári átalakulást, és elérte a Habsburg-birodalmon belüli nemzeti önrendelkezést, ha a teljes függetlenséget nem is – de ezt akkor még egyetlen mérvadó magyar vezető sem akarta. 1848 tavaszán a Habsburg-ház a szakadék szélére jutott, hiszen a birodalom szinte minden pontján – Észak-Itáliától Bécsen át Prágáig és Krak­kóig – forradalmak robbantak ki, így az udvar vezetői kénytelenek voltak elfogadni a magyar reformköveteléseket szentesítő áprilisi törvényeket, amelyek nyomán Magyarország de facto ismét önálló állammá vált, saját népképviseleti országgyűléssel és a parlamentnek felelős független nemzeti kormánnyal, és 1526 óta először ismét egyesült Magyarország Erdéllyel. Miután a császári udvarnak el kellett menekülnie a forradalmi Bécsből, az aulikus arisztokrácia, az udvari főtisztviselői kar mellett a félmilliós cs. kir. hadsereg maradt a dinasztia, illetve a birodalom egyetlen támasza. Hasonló volt a helyzet Poroszországban is, ahol a márciusi berlini forradalom után a király, IV. Frigyes Vilmos a hadsereggel együtt távozott a fővárosból, majd néhány hónap múlva a hadsereg élén tért vissza és felszámolta a forradalmat.

Mindazonáltal a több országból s tartományból álló, soknemzetiségű és a nemzeti önállósodási törekvések által feszegetett Habsburg-birodalmat a dinasztiához hű, mégoly erős hadsereg sem igen tudta volna egyben tartani, habár Itáliában Radetzky tábornagy már 1848 nyarán leverte az olasz nemzeti felkelést, Windisch-Grätz herceg pedig leverte előbb a prágai, majd a bécsi forradalmat, sőt 1849 első napjaiban bevonult a magyar fővárosba is. A Debrecenbe menekült magyar országgyűlés és kormány azonban a kiváló tábornokokkal együtt rendbe szedte és megerősítette a honvédsereget, amellyel egyedül nem bírt a császári hadsereg. Ám a másik négy európai nagyhatalom egyetértett abban, hogy meg kell menteni a Habsburg-monarchiát, s a magyarok által (is) annyira várt olasz és még inkább a német nemzeti egységtörekvések kudarca után a magyar szabadságharcnak egyetlen poten­ciális szövetségese sem maradt. Hiába kért s várt támogatást a magyar kormány a reakciós, abszolutista kelet-európai zsarnokokkal szemben a polgári liberális, „haladó” Angliától és Francia Köztársaságtól, sőt az angol kormány arra biztatta az orosz cárt, hogy hadseregével siessen a szorongatott Habsburg-uralkodó segítségére. A franciák ezúttal nem álltak mellénk, a saját országának liberális alkotmányt adó porosz király pedig kész lett volna csapatokat küldeni Ferenc József támogatására.

A császári és a cári hadsereg egyesült erővel, „Európa” jóváhagyásával söpörte el a magyar szabadságharcot, s Magyarország 1849 őszén sokkal rosszabb helyzetbe került, mint amilyenben 1848. március 15. előtt volt. Így kemény leckét kaptunk arról, hogy – mint annyiszor az elmúlt ötszáz évben – mások döntenek rólunk, nélkülünk. Ahogy nekik tetszik.