Magyar Hírlap online

Kőszeg majdnem Nyugat

Utazás. Műemlékek sora, barátságos főtéri kávézók, furcsa szocreál borozó-franchise a magyar–osztrák határnál

Kőszeg, Fő tér, péntek kora délután. Barátságos kávézók sora – hirtelen nem is tudjuk, melyikben igyuk meg a jól megérdemelt kávénkat a Budapest–Kőszeg (autóval leküzdött) táv után. Lazítás és koffein után irány a Jurisics tér híres Sgraffitós-háza. Az emeleti apró konferenciateremben már alig találunk helyet, a kősze­giek belepték szinte az egészet. A helybeliek aktivitásáról, érdeklődésükről saját környezetük (életük) iránt, a családias légkörről azonnal a Nagy-Britanniában készült filmek jutnak eszünkbe. A kisvárosaik, ahol a Mónika-show és silány társai bámulása helyett orchidea-szépségverseny és jótékonysági bál szervezésével ütik el az időt a polgárok. Persze az az ország kicsit más, mint a miénk. A brit Konzervatív Párt például a sörözők megmentéséért kampányol – szidva a sör adóját emelő Munkáspártot –, mert, mint mondják, az a kisközösségek legfontosabb tere, az ottani beszélgetések jelentik az önszerveződés, a polgári lét motorját. És valóban, aki járt már hasonlóban, tudja, hogy ott mindenki mindenkit ismer, órákig söröznek együtt esténként a szomszédok, ismerősök – még sincs botrány.

Mindegy, az Nyugat. Budapesttől meg Kőszeg is sokkal nyugatabbra van.

A Sgrafittós-ház népszerű rendezvénye egy műemlékvédelmi előadás. Van is védett épületből bőven Kőszegen: ott a Hősök kapuja, a Városkút, a városháza. Ez utóbbi kivételes épület, hiszen megépítése óta ugyanazt a célt szolgálja (a homlokzata 1710-es). Úgy látszik, valóban passzol a szerkezet a funkcióhoz. Az előadó, Ivicsics Péter, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Nyugat-dunántúli Irodájának műemléki felügyelője is valami hasonlóra hívja fel a figyelmet. Arról beszél, hogy a műemlékeket nem szabad múzeumi tárgyakként kezelni, ezeknek az épületeknek is életre van szükségük, hiszen csak akkor lehet megfelelően karbantartani őket, ha közben használatban vannak. Arról is beszél, hogy nem lehet a több száz éves épített emlékeket korszerű anyagból, de a régi látvány szerint helyreállítani – az már valamiféle történelemhamisítás lenne.

Szó esik persze a város közelmúltjának szégyenfoltjáról, a posztógyár elpusztításáról. Az épület ledózerolása az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottságának Citromdíját is „elnyerte” 2008-ban. A posztógyár az egyetlen különállóan, önál­lóan telepített ipari épület volt, ám ez nem érdekelte a vállalkozókat, akiknek a birtokában volt. Csekély vigasz a városvédőknek, hogy K. Szabolcsot és társait tavaly ősszel perbe fogták a rombolás miatt, ugyanis a bíróság szerint nem bűnösök.

Az előadás végéről elszökünk – lássunk még valamit a városból.

A nézelődés és fázás után pedig irány egy borozó (igyák a sört az angolok). Valami szocialista érából megmaradt franchise-ra gyanakszunk, mert kísértetiesen hasonlóak a cégérek. Egy pincébe mégis lemegyünk – a várt PVC-burkolat plusz műfapad kombó ellenére kellemesen csalódunk.