Magyar Hírlap online

Fekete karácsonyok

Karácsony

1918, egy vesztes ország karácsonya. Freud mester Bécsből, a Bergstrasse 19.-ből már hónapokkal előbb megírta tanítványának, Ferenczi Sándornak, hogy libidóját helyezze át Magyarországról valahová máshova. December 24-én, szentestén a román hadsereg bevonul az akkor zömében magyarlakta Kolozsvárra: változóban a libidonózus tárgymegszállás – bólinthatnánk a bergstrassei mester jövendölésére. Másnap a szerbek már a Muraközig jutnak, üvöltenek és isznak, mintha csak falusi betlehemeseket kísérő, lánccsörgető krampuszok lennének. 26-án, Szent István vértanú napján Eperjesen vannak az olasz főtisztek vezette cseh légionisták: legrejtélyesebb népszokásunk, a regölés és a csodafiú-szarvasról szóló ének épp e vértanú ünnepéhez fűződik. Az evangélikus kollégium főigazgatója, Gömöry János feljegyzi: „Negyven magyar polgárt túszként a terezini fogolytáborba szállítottak.” Hány magyar szenvedett még ott az első republika alatt? – kérdezhetnénk, ha Terezin erődje nem csak mint hitleri koncentrációs tábor vésődött volna értelmiségünk tudatába. I. Ferdinánd román király német felmenőit új, ortodox lelkesültséggel feledtetve dekrétumban nyilvánítja ki Erdély egyesülését Ó-Romániával. Elragadtatása épp olyan heves, mint a biblikus neveltetésű angol elnöké, Lloyd George-é, aki egy évvel előtte – amikor a törökök Jeruzsálemet fel­adják – Oroszlánszívű Richárddá lényegül át.

Prohászka Ottokár püspök – aki majd zászlót bont a kommün ellen – 1916. január elsején, kiskarácsony napján prófétai sorokat jegyzett fel: „Nem védekezem a rettenetes gondolat ellen s rám nehezedő borzalmas érzéstől, hogy a magyar nem győzhet. Ez a káromkodó nép okvetlenül megadja az árát, akármit csinálunk, ha körmeneteket is tartunk…” S 1918 karácsony éjszakáján részeg és mindent káromló katonák fegyverropogása hangzik az Üllői úton a Mária Terézia laktanya felől, miközben a „karácsonyi Vix-jegyzéket” Károlyiék némi vacillálás után elfogadják. Vix alezredes karácsonyi meglepetése az – írja a történetíró Popély Gyula –, hogy az északi demarkációs vonal nem más, mint „a szlovák föld történeti határa”. Tormay Cecil is beszámol a rettenet karácsonyáról: „A megszokott szoba, a kicsire törpült fenyőfa, prüszkölő rossz gyertyáival és a fehér abrosszal letakart asztalon a gyerekek ajándékai. Ők legalább örültek. A kisfiúnak új volt bátyja kitatarozott régi hintalova, és gyönyörűnek talált mindent. Szegény gyerekei ennek a szegény kornak.” A jegyrendszert már februárban bevezették, s gyerekmesének tűntek a békeidők, amikor a Tormay családban „száz égő gyertyával hatalmas nemes fenyő ért a mennyezetig. Tiszta viaszszag keveredett a Vág menti fenyvesek szagával, és az esztendő minden vágya teljesült a fa alatt.” A franciák bevonulnak Szegedre, s a Bánságban korridort vonnak a Temesvárra egyaránt szemet vető szerbek és románok közé. „Hajdanában egyetlen ünnep volt az esztendő utolsó hete. Ez évben csak egy rémlátó darabja lett a kétségbeesett útnak, amelyen haladnunk kell… A kormány a karácsonyi ünnepekre se rendről, se szénről, se élelemről nem gondoskodott, de ígér helyette új forradalmat. És ezzel az ígérettel fordul ki a szörnyű év a kapun.”

Negyedszázaddal később már forradalomra sincs ígéret (nem akarunk új ’19-et, mondják Rákosiék), s megkezdődik Budapest ostroma. Solymáron – tudósít Cecil D. Eby professzor „szóbeli történelmében” – „szentestére a német katonák egy óriási karácsonyfát állítottak a falu lakosainak, amit ők nagy lakomával viszonoztak. Az egyik katona, aki végigélte Sztálingrádot, megjegyezte: Úgy látszik, a karácsonyt én mindig egy körülzárt városban töltöm.” A következő nap, az orosz támadás után ő is a halottak közt volt. „Az oroszokat valamiféle óragyűjtési szenvedély szállta meg, és zsákmányukat karjukra rakva mutogatták, mint megannyi ketyegő karkötőt. Éjszakánként a faluban kószáltak nők után kutatva… Pár hónappal később az óbudai Margit kórházban hatvan abortuszt hajtottak végre solymári asszonyokon.”

A magyaróvári rádió bemondta, hogy Budapestet bekerítette az orosz. Eichmann, a zsidó deportálások megszervezője – aki Hannah Arendt száraz ítéletében nem megszállottnak, hanem ijesztően normálisnak találtatott – gránáttűz alatt csúszik ki az ostromgyűrűből. A megbombázott Sopronban úgy néznek rá az emberei, mintha egyenesen a pokolból jött volna. „Budapesten ez volt az utolsó karácsony. Többé nem a háromkirályok fehér csillaga, hanem a vörös csillag világít a Várhegy fölött” – búcsúzik nyugat felé menekültében a radikális jobboldal legjobb publicistája, Marchsalkó Lajos. Kőszegen, „Jézus Szíve templomában és a kőszegi palástos Madonna előtt együtt térdel már a maradék ország… Nincs többé rend, cím, talpnyalás. A közbakák és a kegyelmes asszonyok, katona-sofőrnék és ezredesnék együtt térdelnek a Te nagyságos színed előtt, Mária.” A nyilasok által elhurcolt veszprémi püspök, Mindszenty József innen nem messze, a sopronkőhidai fegyházban – ahol három volt miniszterelnök és Rajk László, a jövendő kommunista belügyminiszter is raboskodik – tartja az éjféli misét. „Ez a tragikus külső keret – olvashatjuk önéletrajzában – jóval túl a kápolna és a fegyház falán, a messzeségbe nő. Esztergom, Buda és a Balaton vonalára, ahol német és orosz arcvonal néz egymással farkasszemet, miközben az egyik mentéssel, a másik felszabadítással rabolja vagy pusztítja a sokfelé szétszaggatott drága magyar föld utolsó értékeit. Könnyekben fürdik az oltáron Krisztus szent teste és vére. A tömegben is fel-felcsuklik a zokogás. Ez volt életem legmegrázóbb éjféli miséje.”

Ki gondolta volna akkor, hogy még hátra van a harmadik fekete karácsony is? 1956-é, amikor egy egész ország lógott a népek karácsonyfáján…