Magyar Hírlap online

Egy vers belsejében járva

Karácsony

El tetszettek olvasni itt, a balomon ezt a három részre tagolt verset? Legszívesebben azt mondanám tanári pálcával a kezemben, hogy akkor tessék elolvasni újra. Mégpedig azért, hogy legalább néhány titkát megfejthessük ennek a könyörtelenül emlékező, zeneiségével gyönyörködtető, gyermeki őszinteségű, az elbukott forradalmat, a letiport szabadságharcot férfikönnyekkel sirató költeményt.
Az Atya-Fiú-Szentlélek szentháromsága itt három ember történetével meséli el, mi történt, mi történhetett ebben az országban 1956 karácsonyán. Lehetett-e hittel várni a Kisjézust? Hiszen a gyermek zabolázhatatlan fantáziája logikus módon veti fel: „…én riadt anyámat aggódva kérdem: / eltalálták a Kisjézust az égben? (Talányos válaszát: »már igen s még nem«, harminchárom évig tart, míg megértem.)” Hány esztendő kell nekünk, mai felnőtteknek megértendő az anya talányos válaszát, mely talán csak versben lehet ennyire tömör, a valóság a költészetnél mindenképp hígabb, szétoldódóbb. Másképp mire való volna a költészet?

A Fiú verséből idéztem négy sort, az Atya is megérdemel ennyit. „…még nem idős, csak percei öregek, / harctérről hazaírt levélkötegek / levendulaszaggal hullnak a lángba / s élő emlék-inda: szalag ég rángva,” – írja a költő, s felidéződik bennünk is, hogy azok a levelek szép rendben, szalaggal átkötve rejtőztek sokáig, de mától olyan világ jön (1957 és még sok-sok évtized) amikor még a magánlevél is bajt hozhat ránk, címzettre és feladóra. Csoda-e, hogy e nagy szabadtéri levélégetés során felmerül a kisfiúban félelem: mi lesz, ha Jézuskához írt levele is a családi máglyára jut?

És eljön a mennyből az angyal napja, a kért-remélt áhított ajándék ott lapul a fenyőfa zöld kegyelmében, s hiába a gyertya és fenyőillat, a vágyvezérelt kisfiú megérzi a karcos bőrszagot. „…egy igazi foci! – becézve tapintja / kezem, s bennem döng az emlék: amint a / távoli tankágyú ütemre böffen, / labdám döndülve a plafonig szökken.”

Összeért a most és az akkor, egymásba simult a szeretet és a rettenet, a harc és a játék, a fontoló okosság és az életszenvedély. A böffenő tankágyúk emlékével kell a játékot kezdeni: csoda-e, ha Dörentei Kornél játéka véresen komoly?