Magyar Hírlap online

Jól vagyok!

Be szép is volt! Rokonok, szomszédok, ismerősök, az utca embere, és nem utolsósorban anyám és apám véleménye szerint is én voltam a legszebb, legokosabb, legügyesebb hároméves kisgyerek a világon. Nekem az egészben csak annyi szerepem volt, hogy vessek egy bukfencet, különböztessem meg a kakast a tyúktól, hangosan mondjak Isten nevével három értelmes mondatot, s ha vendégeink rágyújtottak egy magyar nótára, verjem össze a bokámat.

Nem is tűrtem, ha nem én voltam a középpontban. Feldühített, ha az óriások olyan semmitmondó, huszadrangú dolgokról kezdtek el beszélgetni, hogy ki a halott, lesz-e eső vagy fagy, kit prédikált ki a pap a vasárnapi misén. Rólam kellett dicshimnuszokat zengeni, azok pedig anyám, apám és az én elvárásaim szerint zengtek. Nyilvánvaló volt, hogy a hároméves kölyök egy-két évtized múltán háttérbe szorítja történelmünk nagyjait. Legyenek hazafiak Kossuthtal, Rákóczival, tudósok Bolyaival, felfedezők Telekivel, sportolók Hajóssal, költők Petőfivel, írók Jókaival, művészek Munkácsyval, építészek Pollackkal, szobrászok Fadrusszal az élen. Háromévesen én is elhittem, sokra hivatott ritka kincs vagyok.

Aztán eltelt több mint fél évszázad, és nem váltottam meg a világot. Nem kaptam Nobel-díjat, egy freskón sem tekintek a bámészkodókra, nem én rendeztem a Mephistót, Makovecz helyettem épített egy sor csodát, Papp Lajos műtétjeinél még csak asszisztálni sem tudtam. Nem szerepelek a leggazdagabb száz között, s nem kapok névre szóló meghívót a bécsi vagy a budapesti operabálra. És láss csodát! Újra eljöttek az én napjaim! Megint én vagyok a világ közepe. Ezúttal nem anyám, apám, a rokonok és ismerősök emeltek piedesztálra. Maga a Magyar Köztársaság miniszterelnöke, az Euró­pai Unió parlamentjének alelnöke és sokan mások politikai intézményrendszerünk prominens kép­vise­lői közül. Fontosságomat hang­súlyozva megszólítanak, levelet küldenek, felhívnak, véleményemet kérik, aláírást gyűjtenek érdekemben. Ígérik, megvédenek, gondoskodnak rólam, gyarapítanak, bearanyozzák hátralévő éveimet. Mindezt azért, mert én építettem újjá a második világégést követően az országot, kapartam ki két kezemmel a föld alól, ami egy nemzet túl- és megélhetéséhez kellett. Mert túléltem a málenkij robotot, Rákosit és a többieket. Miközben felneveltem két generációt.

Szóval, agyondicsérnek mostanában. Jólesik hallani, mi tagadás, élvezem a figyelmet, ahogy a körülöttem sündörgők törődnek velem. Naponta megmártózom az ajnározás medencéjében. Újra hároméves vagyok.

Annak külön örülök, hogy mindezért egy csekélységgel kell fizetnem. Menjek el április 11-én szavazni, és tegyem az x-et a megfelelő helyre. Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, uralkodók és hatalomra törők, vigyázóim, gondnokaim, pártok és egyéb képződmények! El fogok menni április 11-én szavazni, és az x-et a megfelelő helyre teszem. Tudják, hová? Oda, ahol a legkevesebbet ígérik nekem, s a legtöbbet fiamnak és még annál is többet unokámnak. Velük törődjenek. Velem már csak annyit, mint az elmúlt húsz évben.

Mózes Miklós nyugdíjas, Székesfehérvár