Magyar Hírlap online

Jankovics Tragédiája - Mi tessék rajta?

Irodalmi és szakmai alapélményem Madách Tragédiája. Igen, szakmai, mert mérnöki létem első műhelyében tudós vezetőm mutatta meg, hogyan ütnek át a Tragédia gondolatai még a technika mindennapjain is. Ezért tettem életem egyetlen szakkönyvének fejezetei elé a Tragédiából vett mottókat – úgy mondják, kifejezően. És ezért vártam megjelenését Jankovics Marcell rajzfilmjeként. Csalódtam és ez nem is kevés.

A Tragédia: könyvdráma. Színpadra állítása tizenöt színben gyakorlatilag lehetetlen, az adaptáló rendező húz belőle, az ő koncepciója szerint. Ha a drámai szerkezetet tisztelve a művet a színpad lehetőségeihez igazítja – jó. A rajzfilm képi lehetőségei szerencsésen mutathatják meg a szöveg mélyebb tartalmát, mint az egyiptomi szín kővé váló gúlaépítői, vagy a prágai egykorúan archaizáló rajztechnika. Ha a húzásokkal saját ötleteinek készít helyet – az már nem Madách Tragédiája, hanem „XY-é, Madách nyomán”. Jankovics műve hosszú maradt, két futballmeccsnyi, bár sokat húzott Madáchból. Saját gondolattársításaival viszont érezhető kedvvel tölti az időt. Ez főleg a paradicsomon kívüli szín ősvilági panorámáiban meg a londoni szín történelmi áthallásaiban érezhető. Utóbbinál ezért még a madáchi dramaturgiát is derékba vágja, első világháborús és tömeggyilkossági képi utalásokkal. Másutt, mint a római szín második felében, teljesen funkciótlanul átírja a szerepeket, összekevervén Pétert egy keresztre feszített mártírral meg Jézus Krisztussal, csak tudnám, mi végre.

A bevezető korhatárközlemény emlékezetem szerint „12 éven aluliaknak nagykorú felügyelete mellett” ajánlja a művet. Ha prüdériát nem is, de valamelyes tartózkodást el lehetne várni. Van Madáchnak szabad szájú műve, a Civilizátor, de a Tragédiára az erotika nem jellemző. Pláne nem olyan fokon átköltve, amint az ősvilági jelenetben Ádám Évát bámulva markában a willendorfi Vénusz vulváját nyomkodja, mint egy tévétávkapcsolót. Heléna apáca ruhás sarki szexmunkás, hol erényövvel, hol meg anélkül, Müller Borbála hangi naturalizmussal nyílt színi üzekedést művel, a londoni kánkánlányok pedig ütemesen tájanatómiai bemutatót tartanak.

Történelmi félrefogás, bár ma „politikailag korrekt”, hogy a keresztes hadjáratok a csaták mellett főleg a föld népének kirablásával foglalkoztak. Luther tudomásom szerint egyetlen írást, az őt kiközösítő pápai bullát égette el, a náci könyvégetéssel párhuzamosítani legalábbis nem szerencsés. Mindennek a teteje pedig, amikor a „Küzdj és bízva bízzál” mögött történeti sorban megjelennek a korok ítélkező véleményvezérei, kissé önkényes gyűjtésben, legutoljára a falanszter gnómarcú főnöke. Ez – ha túlzásnak is hangzik – Madách gondolatának megbecstelenítése. Erre tartana a történelem? Ezekért, ilyen egymásutánban, küzdeni? Ezekben bízni? Ennyire a „pórnép etetése” lenne az egész?

Jankovics a HírTv Rájátszásában a nézettséget prognosztizálja, nem a sikerfilmek szintjére. Szó esik arról, hogy ezt majd az iskolai szervezett látogatások fogják megemelni. Hát ettől óvjon meg minket a Magyarok Istene. Ha egy kisdiák ebből ismeri meg a Tragédiát, valószínűleg az életben nem fogja kézbe venni, mert azt hiszi, ő már látta. Nem. Ez nem a Tragédia. Ez Jankovics Tragédiája. Meg a mienk, hogy nem akadt jobb.