Magyar Hírlap online

Bilincs és mosoly

– Na végre! – kiáltott fel nyolcvanéves öregapám, miközben az éppen aktuá­lis híreket nézte a tévé képernyőjén. Nagyanyám és én éppen a konyhában sürgölődtünk, mert hát a karácsonyi bejgli, az csak frissen jó, és holnap lesz a kereszténység legszentebb ünnepe, ami ugye egy magyar családban bejgli nélkül… Nagyanyám a tésztát gyúrta, én a dió darálásában serénykedtem.

A kiáltásra mindketten besiettünk a szobába, ahol a kisöreg foteléből felugorva, lázas gesztikulációk közepette azt magyarázta, hogy látta a tévében, amint Gyurcsány Ferencet a Parlament elől bilincsbe verve elviszik a rend éber őrei. Megható volt a pillanat nagysága, ahogyan ott állt a két idős, sok mindent megélt ember. Nagyanyám a mosolygó szemei­ből kibuggyanó könnyeivel, ahogy megerősítően bólogat a kisöreg minden szavára, miközben liszttől fehérlő apró kezeit zavartan törölgeti pöttyös köténykéjébe. Nagyapám pedig – ahogy a mamára szegezve huncut tekintetét – kézzel-lábbal magyarázza a képernyőn látottakat. Én tudtam, hogy a mosoly és a könnyek oka nem az a bohózatba illő politikai pamflet volt, amit a levitézlett ripacs produkált az őt követő ifjú titánokkal együtt, amelyet öregapám oly színesen visszaadott a látottakból. Sokkal inkább szólt annak, hogy a napok óta gyengélkedő és életunt emberke végre ismét olyannak láttatta magát, mint amilyennek gyermekkoromban még én is ismerhettem. Pedagógus volt, a „nemzet napszámosa”. Egyike azon utolsó növendékeknek, akik Kossuth-címeres diplomájukat még a kalocsai érsekség líceumában vehették kézhez 1949-ben. Aztán az élet elébe sodorta nagyanyámat, és tovább már együtt lépegettek a nekik kijelölt ösvényeken. Nem volt könnyű az ötvenes években mindig az igaz úton haladni, de a kisöreg a vele született optimizmussal, munkaszeretettel és lendületes életvitelével legyűrt minden útjukba kerülő nehézséget. Aztán jött az öregkor, a keserédes megnyugvás, amely azonban sohasem párosult semmiféle belenyugvással, a dolgok megváltoztathatatlanságába vetett hittel. Hitte, hogy a bűnösök előbb-utóbb elnyerik méltó büntetésüket. Nem tagadom, öregapám kezében utoljára akkor láttam pezsgőspoharat, amikor – ahogyan ő mondta – „a Viktor gyerek” 2010-ben megnyerte a választásokat. Aztán a politika őrlőmalmai elkezdték ledarálni optimizmusát. Úgy érezte – talán jogosan –, hogy egyedül maradtunk, és már nemcsak a „sehonnai bitangok”, hanem az egész világ is ellenünk van, magyarok ellen. Várta, egyre csak várta az elégtétel pillanatát. Most, hogy Gyurcsány kezén kattant a bilincs, mintegy varázsütésre a kisöreg újból életre kelt.

– Hozz egy kupicával, abból a tavalyiból! – kacsintott felém, miután befejezte a látottakról szóló előadását, s visszahuppant a fotel puha ölébe.

Később, mikor a kicsiny pálinkáspohárral kezemben benyitottam hozzá, már nem szólt a tévé. Csendesen rám nézett, és legyintve csak ennyit mondott: – Nem kell! Kiengedték.