Magyar Hírlap online

Albert Camus és a kollektív amnézia

Tarján Ernő

A civilizált világ keresztényi kultúrán csiszolódott része Krisztus óta jól tudja, hogy nem az számít, ki honnan jött, hanem az, hogy ki hová és meddig jutott el.

Hosszú volt az az út is, amelyet Albert Camus a családi körülményei okán szerény lehetőséget biztosító algériai Mondovitól a pompás Stockholmig megtett, ahol 1957 végén átvehette az irodalmi Nobel-díjat.

De még ez sem lenne feltétlenül kényszerítő ok arra, hogy külön megemlékezzünk Albert Camus-ről. Számunkra Camus személye azért kell, hogy megkülönböztető figyelmet kapjon, mert ő volt az, aki a legmarkánsabban fogalmazta meg tiltakozását az ötvenhatos szabadságharcot vérbe fojtó (hazai kollaboránsok által támogatott!) szovjet megszállás ellen.

A magyarok vére (Le sang des Hongrois) című írásával már mint Nobel-díjra jelölt író hívta fel a viszonylagos jóléte miatt már elkényelmesedett nyugati társadalom figyelmét a keleti barbár horda (és honi kollaboránsaik) által teremtett magyarországi viszonyokra.

Ebben a harminc-egynéhány soros írásban minden benne van, ami az emberi együttérzésből, tisztességből, tisztaságból egy írásba, mindenfajta terjedelmi korlátoktól függetlenül is beleférhet. De nem nélkülözi ez a csak terjedelmében szerény írás a szabadságért küzdő magyarok iránt érzett szeretetet, aggodalmat, felelősséget sem. A Magyarországhoz kapcsolódó éterien tiszta hűség ars poeticáját számunkra kedvesebben megfogalmazni aligha lehetne: „A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha, és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”

Az már a rendszerváltás különösen sajátos fintora, hogy Albert Camus-t ugyanúgy elhallgatják, mint azt megelőzően, s hogy a rendszerváltók, hogy stílszerűen fogalmazzak, tête-à-tête (fej fej mellett) kölcsönösen feledkeztek meg arról is, hogy legalább egy piciny kis közterület-darabocskát elneveztessenek róla bárhol e hazában.

Ez a kollektív amnézia valamennyiünk kollektív szégyene is. Egy nemzet mások által történő megítélését nagymértékben befolyásolja, hogy a morálisan kötelezőnek vélt emlékezet dolgában ki hogyan jeleskedik, vagy éppen nem jeleskedik. A „nem jeleskedésben” már „sikeresen” bizonyítottunk. Ideje lenne váltani!

Egyúttal szeretném bejelenteni, hogy minden nem várt, előre nem kalkulálható akadályoztatás ellenére Kalmár Márton szegedi szobrász alkotásaként elkészült Albert Camus mellszobra, amelynek zsűriztetését a Budapest Galéria szakszerűen elvégeztette, hála Szőllőssy Ágnesnek, és a szobor már „csak” öntésre vár. Strausz György kőfaragó igényességét hirdeti a posztamens, amely az ő gondossága nélkül ilyen minőségben aligha készülhetett volna el.

Külön köszönettel tartozom Sárközy Pál úr fürge művésziségéért, aki a kérésem megfogalmazásától számított alig egy hónapra elkészítette a szerkesztés alatt álló Albert Camus-emlékkönyv számára az író portréját, elzárkózva mindenféle anyagi ellenszolgáltatástól, és köszönettel tartozom az Abigél Galéria tulajdonosának, Hajdú Katának, aki Párizsból elhozta, illetve Szőcs Géza úrnak, aki az alapítvány számára átadatta a rajzot.

Reményeim szerint az alapítvány rövidesen hozzájut lekötött és az előzetes ígéretek szerint még várható pénzeihez, és a számlák rendezése után haladéktalanul nekiláthatunk a szoborállítási munkálatok elvégzésének, amit még idén tavasszal tervezünk a köznek átadni.