Magyar Hírlap online

Áció, kációció, kommunikáció!

Meglepődve hallottam az ország orvosától, Mágenheim doktortól, hogy neki csak most jutott osztályrészül az, hogy a döntések az Ő beleegyezése, egyetértése nélkül szülessenek. Irigylésre méltóan aktív életút ez. Doktorunk ugyanis ezzel magyarázta, hogy annak ellenére, hogy csak Budapesten majd félszáz színház működik félszáz társulattal – és neki még mindig van munkája –, mi a fenét tetszelgett a tüntetés moderátoraként a minap. Bár a főszervező azt mondta, hogy ez nem politikai tüntetés volt, mi lehetett más a kormány intézkedéseivel szemben?

Ma, amikor az egy négyzetméterre jutó „színész” kétjegyű szám, senkinek nem fontos a játék, a hivatás maga. Thália szekerére sajnos ma már nem kell helyjegy. Így csak arról emlékezetes – tisztelet a kivételnek – bárki is, aki ide felkapaszkodott, hogy mennyire teregeti ki magánéleti szennyesét, nem pedig arról, hogy milyen ragyogóan játszott valamelyik darabban. Az említett szerep sem ért aranyoroszlánt. És nem azért, mert nem volt egy nagy szerep. Ugyanebben a langyos vízben volt még egy-két igazi színész is, akik ebből a semmiből is tudtak Taki bácsit csinálni, sőt, a nagyon gyenge cselekmény ellenére Komlós Jucinak is elhittem, hogy boltban dolgozik. De ő még nem szerepelt a meztelen fotóival sehol, mert akkor még a színészet volt a fontos. Annak ellenére, hogy doktorunk ezen produkciója sem kapna nemzetközi elismerést, mégis volt valami abban, amit mondott, bár ezt tüntetés nélkül is el lehet, el kell mondani. Mégpedig, hogy tényleg jó lenne tudni, mi miért történik manapság. Mert a mostani helyzetről az jut eszembe, hogy általános iskolás koromban egy matematika évzáró vizsgámon az volt a tét, hogy ötöst kapok-e vagy négyest. Kimentem a táblához, amire egy nehéz egyenletsor volt felírva. Nekigyürkőztem, és szépen sorban, ahogy fantasztikus matektanáromtól tanultam, megoldottam a feladatot. Két teljes táblát írtam tele, a végeredmény jó volt. Amikor befejeztem – mert akkor még lehetett – a tanárom rám ordított: „Mit csinált?” Én kétségbeesetten néztem rá és az osztályra, mert azt gondoltam, jó az eredmény. Most már felszólítás jött: „Mondja el, mit csinált!” Magázott minket, és ettől a távolságtartástól és a hangból azt hittem, hogy nem jó, amit felírtam. Csak álltam ott megszeppenve, nem tudtam, hol hibáztam. Majd a tanár azt mondta: „Na jó, menjen a helyére! Kitűnően megoldott egy nagyon nehéz példát, de közben egy szót sem szólt. A többiek csak úgy értették volna meg, ha lépésről lépésre mondja, miközben írja, hogy mit csinált. Mást se csinálok egész évben, csak azt mondom maguknak, hogy kommunikáljanak! Hangosan mondják, mit csinálnak! Higgyék el, így, ha hallják, hallatják magukat, sokkal kevesebb hibát követnek el! Így nem adhatom meg az ötöst.” Visszatérve doktorunkra, el kell ismernem, hogy nagyon jó szinkronszínész, és kellemes orgánuma minden produkció színvonalát emeli. Kár volt ezt eljátszani október végén.

Végezetül magam is úgy gondolom, hogy ha továbbra sem tudjuk, mi miért történik, ha a kormány nem kommunikál velünk, ez a jegy sokkal rosszabb lesz a négyesnél a következő vizsgán. Kár lenne, mert a végeredmény jó kellene, hogy legyen.