Magyar Hírlap online

A rétyi honvéd

Ambrus Máté Dunakeszi

Szeretem a szobrokat, mert mindegyik egy szelet a történelmünkből. Minden szobornak van története, akárcsak nekünk. Szobrok a főtereken, utcákon, a városháza előtt. Valami bámulatos csoda él mindegyikben. Ezek a szobrok hallották, amint ’48-ban Petőfi elszavalta a Nemzeti dalt. Hallották Kossuth lelkesítő beszédeit. Látták a felbolydult, szabadságra éhes magyar tömeget. Látták, amikor a románok feldúlták Pestet, amint a tömeg ’56-ban ’48-hoz hasonlóan a szabadságért kiáltott. Hallották, amikor Sinkovits szavalt. Látták, hogy harcoltak utolsó leheletükig nők, gyerekek és férfiak. A szobrok látnak és hallanak, és el is tudják mondani mindazt, aminek részesei voltak. Csak tudni kell a nyelvükön beszélni. Egy magyar honvéd szobra mesél most nekünk: „1942-ben születtem, amikor a rétyi 24-es honvéd gyalogezred és a brassói 24-es Honvéd Bajtársi Szövetség tagjai elhatározták: egy szobor felállításával fognak tisztelegni az I. világháborúban elesett bajtársaik előtt, akik Erdélyországért harcoltak egy értelmetlen háborúban. 1944-ben sebesülést szenvedtem, amikor a román katonák – csak úgy, ok nélkül – megcsonkítottak. Örömüket lelték benne, s persze így akarták tudatni a lakossággal: »Nem félünk tőletek, itt az urak mi vagyunk!« Megcsonkítottak, és otthagytak. A rétyiek a sepsiszentgyörgyi múzeumban bújtattak el az újabb támadások megelőzése végett. Bekötözték a sebeimet. Ápoltak. Úgy bántak velem, mint a testvérükkel. Aztán a háború véget ért, és jött egy új rendszer. 1977-ig bujkáltam a múzeumban, ahol senki nem is keresett. Aztán egy szép napon Ceausescu látogatott el Háromszékre, valami pártügyben. Iszonyú veszély leselkedett rám, s nemcsak rám, de bújtatóimra is. Az ottaniak mentettek meg a pusztulástól. Elástak – mert csak így menthettek meg. 2009-ig voltam a föld alatt. Ott biztonságban voltam.” Ezt mesélte nekem a magyar honvéd, akit – azóta sem öregedett egy percet sem – egy őrült rendszer üldözött, csupán azért, mert magyar volt. Csak az aggódó székely honfitársaknak köszönhette megmaradását. Lehet, hogy csupán egy egyszerű szobor volt, de a székelyek honfitársuknak tekintették. Látják: a szobrok tudnak beszélni, s ha beszélnek, tanulhatunk tőlük… Emberséget, becsületet, hazafiságot, bátorságot, kitartást, hűséget. Ezek a hamisítatlan magyar erények, s ha a szobroktól kell megtanulnunk, ne legyünk restek. Tanuljuk meg hát tőlük.