Magyar Hírlap online

A profit hiénái és áldozatai

Toárniczky József, Budapest

Mikor és hogyan lehetne véget vetni a szemérmetlen gátlástalanságnak? Az extraprofit-hajhászó, a védtelen emberek zsebében cinikus biztonsággal turkáló külhoni tolvajok garázdálkodásainak hogyan emeljünk gátat? A nyomor mélységeibe taszítottak tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát senki sem akarja észrevenni? A kérdés persze azokhoz szól, akik tehetnének azért, hogy a visszaélések ne válhassanak parttalanná. Hiszen megállíthatatlanná terebélyesedett a magyar gazdaság létfontosságú területeire rátelepedő érdekcsoportok profitéhsége.

A kisemberek lehetőségeit figyelmen kívül hagyó, csak az önző, pillanatnyi személyes érdekekre figyelő országgazdák az idegen tőke prédájává tették a kulcsfontosságú energiaszektort. Az új tulajdonosok pedig a lakosság kiszolgáltatottságával korlátlanul visszaélve, kényük-kedvük szerint nyúzhatják a magyar fogyasztókat. Az energia díjak évről évre emelkednek, s valahol valakik kieszelték az úgynevezett alapdíjak csatolását a fogyasztáshoz. Mindaddig, amíg ezek a csatolt hozamok szerények, tapogatózó mértékűek voltak, a fogyasztók talán fel sem figyeltek a spekulatív jövedelemforrásra. A gondok akkor kezdődtek, amikor ezek a szerényke összegek elkezdtek hízni. Eleinte évenként, majd évi több alkalommal is. Az alapdíjak emelésének valószerűtlen megugrását bárki ellenőrizheti saját számláin.

Mivel indokolnak a multik? Leginkább az inflációra, no meg az energiapiaci árak emelkedésére hivatkoznak. Ezen érdemes kissé elgondolkodni. Sehol sem tudtak feleletet adni arra a logikus kérdésre, hogy milyen szerves összefüggés van az energia ára és – az állítólag karbantartásokra használt – alapdíjak között. Mert ugyebár az olcsó is, a drága is egyazon vezetéken halad a fogyasztóhoz. Arról nem is szólva, hogy a fogyasztó már a vezetékek bekötésekor busásan perkált. Ha viszont az energiaárak változásaival indokolnak, miért nem csökken az alapdíj is akkor, ha esik az energia ára? Erre még nem volt példa. Ha már fizetni kell, hát lehetne méltányosabb, igazságosabb a számítási mód is, hiszen az egyenlősdi ugyancsak a kimúlt kommunizmus kedvelt elve volt. Ha például az ingatlanban soha nem volt és nincs gázfogyasztás, hát legyen alapdíj, de szimbolikus összegű.

Ehhez képest nézzük csak egy ilyen eset alapdíj-statisztikáját. 2002-ben 211 forint, 2006-ban 380 forint, 2010. január 1-jétől 1000 forint + áfa (= 1250 forint). A legutolsó adat bizonyítja, hogy a teljhatalmú urak hirtelen olyan vérszemet kaptak, amilyet csak lehet. Márpedig miért ne lehetne? Már hivatkozniok sem kell semmire. A Magyar Energiahivatalban csak titokzatosan mosolygó vállvonogatókkal találkoztam. „Nem tőlünk függ, erre nincs kompetenciánk” – válaszolták sajnálkozva, hogy egy ilyen naiv szélmalomharcossal találkoztak.

Tisztelettel kérem, millió magyar nevében, adjon már választ valaki lentről vagy föntről: nem elég teher sújtja a nyomor szélén álló hazánk népét? Mert számoljunk csak! A multik gyarapodására kieszelt alapdíjacska – a fentiek szerint – csak a gáz esetében évi tizenötezer forintot tesz ki. Az áram, a víz, a csatorna és egyéb alapdíjacskák évi összege jóval meghaladja egy minimálbéres, egy nyugdíjas egyhavi jövedelmét. Miből teljen akkor a valós kiadásokra?

Talán illetlenségnek minősítik a jóságos szolgáltatók és ezek hazai kiszolgálói, hogy felháborítónak tartjuk a szipolyozást? Az lenne az illendő, hogy szótlanul, balek módjára tűrjük a vadkapitalista gátlástalanságot? Várjuk hát a választ. Valakitől, valahonnan. No meg a megoldást. Mert ne feledjék az önkény urai mindazt, amire jeles költőnk már száz évvel ezelőtt figyelmeztetett: „Nem hallottátok Dózsa György hírét?”