Magyar Hírlap online

1956 – A mi Katynunk

Jobbágyi Gábor tanszékvezető, egyetemi tanár

Brájer György kérdéseket tett fel a Magyar Hírlapban korábban megjelent 1956-os cikkeim kapcsán (MH, Események válaszok nélkül – 1956. július 20.). Ezekben a cikkekben azt írtam, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc s a megtorlás halálos áldozatainak száma jóval több, mint a korábban közölt, s a mai napig nem cáfolt háromezer fő. Vitatható véleményem szerint a halálos áldozatok száma húszezer fő lehet.

Brájer György „történészeinkhez” intézi kérdéseit. Hozzá hasonlóan én sem vagyok 1956-ra szakosodott, hivatásos történész; a polgári jogot oktatom egyetemi tanárként. A levél írójához hasonlóan azonban kilencéves gyermekként én is a harcok centrumában éltem át a forradalom napjait; ezért is írtam több könyvet és cikket a forradalomról és annak leveréséről.

Egyébként nem tartom szerencsésnek a „profi” és az „amatőr” tudós-kutató megkülönböztetést. A világ és a hazai tudomány számos olyan esetet, területet ismer, ahol az „amatőrök” vitték előbbre a tudományt, gondoljunk csak Trója felfedezésére, Pasteurre, Semmelweisre. A magyar tudománytörténetből – félve ugyan, hogy újabb bajt hozok a fejemre – a magyar őstörténeti kutatásokat, az elmúlt fél évszázad tudós demográfusainak szakvéleményét, a Béres család kálváriáját említeném példaként. Hasonló a helyzet 1956 és a megtorlás megítélésében és felderítésében. Az 1956-os Intézet hivatásos kutatói – akiket személy szerint becsülök, s dicsérni szoktam – számos bombát szórtak a fejemre az elmúlt két évtizedben, alapvetően azért, mert más volt a véleményem bizonyos kérdésekben, mint az övék. Amikor utóbb az idő nekem adott igazat – például 1956-ban háborús bűncselekményeket követtek el, a megtorlási eljárások koncepciós perek voltak – elfelejtettek elnézést kérni. (Nem csak tőlem, mástól is, például Kahler Frigyestől.)

Legújabb könyvem megírásakor én is számos eddig fel nem tett, ezért megválaszolatlan kérdésre találtam – hasonlóan Brájer Györgyhöz. Ezek közül csak jelzésszerűen említenék egy-kettőt. Hány embert végeztek ki a hazánkban működő szovjet statáriális bíróságok 1956. november 6. után? Hány embert lőttek agyon a külföldre menekülni akarók közül a szovjet és magyar egységek? Hányan haltak meg a kórházba került felkelők és civilek sebesültjei közül, amikor több tízezer volt a sebesültek száma? Miért nem foglalkozott senki a forradalmat kirobbantó október 23-i rádió előtti ÁVH-s sortűzzel, amelynek a kórházi adatok szerint 200-300 halottja lehetett?

Brájer György kérdései közül kettőt én is feltettem.
Miért voltak készen 1956 nyarán a szovjet és magyar hadműveleti tervek egy felkelés leverésére? Hogyan lehetséges, hogy 1956. október 23–24-én több ezer ember volt képes felfegyverezni magát, amikor a fegyver átadása (kiosztása) a legsúlyosabb katonai bűncselekmények egyikének számított?

A kérdésekre könyvemben igyekszem majd rövid választ adni – bár nyilvánvaló, hogy a végleges válasznak alapos történeti kutatás után kell megszületnie –, ami még sok kérdésben nem történt meg. Így egyetértek Brájer Györggyel a kérdések feltételében. Csak a választ, kérem, ne tőlem várja, hanem a „hivatásos” kutatóktól – és a szovjet levéltáraktól.

Katyn esetében ötvenévnyi hazudozás után százkötetnyi iratanyagot adtak át a lengyeleknek – ebből derült ki a teljes igazság. Ha Katynról száz kötet volt, akkor a magyar forradalomról és a megtorlásról ezer is lehet; ha a magyar kutatók ehhez hozzájutnak, akkor tudjuk meg a teljes igazságot.

Nagy Imréről viszont nem egyezik a véleményünk. Bár kétségtelenül nem ismerjük szovjetunióbeli évtizedeinek történetét, ő végigment a „damaszkuszi úton”. 1956. október 28. utáni tevékenysége és a forradalom leverése utáni kitartása miatt 1956 mártírjának tartom és tisztelem.