Magyar Hírlap online

Tudományos katarzis, nem csak értőknek

Holdvilágos címmel megjelent a Napra zenekar legújabb nagylemeze, amelyet ma este a Corvintetőn mutat be a csapat. A második album meglehetősen színesre sikerült – erről, a „folkrendőrségről” és a Napra zenéjét építő stílusokról beszélgettünk Both Miklós frontemberrel.



– Kapott a zenekar büntetőpontokat a „folkrendőrségtől”?

– Nem igazán jutott el hozzánk efféle büntető hozzáállás. Részint azért nem, mert a zenénk legnagyobb része saját szerzemény, ebből is adódik, hogy az úgynevezett folkrendőrség nem szólhat bele. De ezt továbbgondolnám, mivel kerülök én is olyan helyzetbe, amikor zenekarok meglévő népdalokat olyan módon értelmeznek, hogy kinyílik a bicska a zsebemben. Akkor én is „folkrendőr” lennék? De ezt nem mondanám ideológiai alapú érzésnek, hasonló dolgok játszódnak le bennem, ha az amerikai kedvenceimet dolgozzák fel olyan módon, amely az én rendszeremben nem működik.

– Hogyan fér meg egymással a népzenei múlttal rendelkező tagok által hozott autentikus zene más műfaji elemekkel, például a rockkal vagy a dzsesszel? Vannak emiatt súrlódások a zenekarban?

– Egy zenekarban sokkal fontosabb az emberi összhang és az együttműködési készség, mint az, hogy ki milyen zenei anyanyelvvel érkezett. Mivel szerencsére zeneileg felkészült hangszeresekről van szó, senkinek sem jelentett problémát a saját zenei világából történő kikacsintás. Azonban végig nagyon fontosnak tartottam, hogy alapve­tően mindenki a saját letisztult zenei hátterét adja bele, és ebből hozzunk létre számunkra elfogadható szintézist. Úgy is mondhatnám, hogy hatalmas hiba lett volna, ha például egy erdélyi parasztprímást arra kényszerítünk, hogy próbáljon meg dzsesszt játszani. A blődségen túl ez nem vezetne sehova.

– Hogyan születnek a dalok? A számokban általában a lassú felvezetések jellemzők, s ebből bontakozik ki az őrült tempójú folkrock. Ez tudatos, vagy egyszerűen így alakul?

– Ösztönösen abból az ősi szerkesztésből indultunk ki, amely a régi táncrendekre is jellemző. Régen a tempó szakaszos növekedése általánosan bevett zenei eljárás volt. Manapság ez azért lehet furcsa, mert a rádiós elvárások miatt alapve­tően egy tempót követnek a zenekarok három-négy percen át, és ezzel be is fejeződik egy dal. Az, hogy a műsorunk egy részében a Napra zenéje nagy tempójú szakaszba ér, megelőzi egy gyakran lírai hangvételű világ, amely megalapozza, illetve előkészíti a csúcspontot.

– Nagy szerepe van az életében a komolyzenének. Miben érhetők tetten ezek a hatások a Napra zenéjében?

– Nagyon nehéz lenne ezt összefoglalni. Mivel a komolyzenével nagyon régi a kapcsolatom, mára elég elvont módon épült bele a zenei rendszerembe, s ezt csak bonyolultan lehetne kimutatni. Jó példa erre a Napra első lemeze, akkoriban a népzenei hatás számomra nagyon friss volt, ezért sokkal inkább tetten érhető lett a felszínen is. Jóval direktebb módon nyilvánult meg, mint a második lemezünknél, amelyen már a népzene legbelsőbb logikája befolyásolt bennünket, amely túl van már a dallamokon vagy akár a harmóniasorokon.

– A művészet lényege, a művészek célja vitathatatlanul az önkifejezés. Egy-két hosszabb gitárszóló nem válik olykor öncélúvá? Hol vannak a határok?

– Ennek a megközelítése elég szubjektív. Valóban sok a hangszeres szóló, ha mondjuk az ABBA zenekar a kiindulópont, viszont bármilyen dzsesszkoncerthez képest lényegesen kevesebb. Persze így is biztosan akadnak emberek, akiknek ezek a szólók öncélúnak hatnak, mégis azt gondolom, hogy nem szabad meghazudtolnunk magunkat, és a legőszintébb módon kell jelen lennünk a színpadon. Ez egyébként magában foglalja az önmérsékletet is, ami az önmagunkkal szembeni őszinteség együttjárója.

– És meddig kamatoztatható az öntörvényűség? Biztosan van egy pont, ahol a hallgató már nem talál kapaszkodót.

– Nem gondolom, hogy a Napra zenéje a tipikus l’art pour l’art művészetbe lenne sorolható. Emiatt is hiszem, hogy nagyon sok kapaszkodót kínálunk az amúgy elég heterogén közönségünknek. Mindamellett, hogy mi is tisztában vagyunk azzal, hogy a zenénknek vannak olyan üzenetei, amelyek esetleg csak a zenészekhez jutnak el, a nagyközönség nézőpontjából is szerethetőnek érezzük a dalainkat.

– Mi jut eszébe arról, hogy „tudományos művészet”? El lehet-e dönteni, hogy a csodálatot kiváltó okos zene vagy a katarzis elérése a fontosabb?

– Valóban el lehet választani a tudományos és a katartikus művészetet? Szerintem ez a kettő kéz a kézben jár. Az alkotói mechanizmusban az ösztönös, zsigeri hozzáállást folyamatosan kontrollálja, elemzi énünk tudományos része. Ha pél­dául kapcsolatba kerülök egy darabbal, amely katarzisba vezetett, utána pont attól különbözök egy nem szakma­beli hallgatótól, hogy annak az egész zenei rendszerét tudományosan értelmezem: milyen zenei megoldások tudták ezt a katartikus állapotot előidézni, milyen dallamokkal, milyen hangszínekkel, milyen szer­kezettel?

– A Radnóti-lemez 2007-ben elnyerte az oktatást legjobban segítő hangoskönyv díját. Milyen huszonévesként ilyen elismerésben részesülni? Járható útnak látja az irodalomoktatás e formáját?

– A legfontosabb, hogy a fiatalok olyan módon kerüljenek kapcsolatba a klasszikusokkal, hogy megértsék: egy adott remekmű minden betűje ugyanúgy róluk is szól, és valóban az egész életüket meg tudja változtatni a szépirodalommal való kapcsolat. Emiatt is tartom fontosnak, hogy a Hangzó Helikon sorozat most élő és dolgozó zenészekkel értelmezteti a magyar költészet nagyjait. A sorozat jellegéből adódóan szubjektív, de már akkor is nyert ügyünk van, ha a fiatalok a lemezek hatására vesznek kezükbe, mondjuk, egy Radnóti-kötetet.